(fotó: Fügeczki Roland)
| Gönczy Andor gitár |
Kerekes Sugárka "Súg" ének, gitár |
Czakó Dániel dobok, vokál |
Madácsy Tamás basszusgitár |
Rockos, garázsos gitárzene, alternatív szöveg és popos dallamok a főváros széléről. A Budapest peremén indult zenekar leggyakrabban az agglomerációs jelzővel illeti magát: pestinek vidéki, vidékinek pesti. A 2010-es "Kegyetlen lányok" lemez abban a miliőben fogant, amelyről mindenki azt hiszi, hogy ismeri, de ők úgy érzik, a hétköznapok gyakorta eltakarják a valóságot.
Ambivalencia térben és időben, kifutó vagy befutás, punk hajlam és entellektüel manír, jazzpunk vagy egyformán popzene.
2006-2007-ben a zenekar lefutotta az előmenetelhez nélkülözhetetlen tehetségkutató-köröket. 2008-2009-ben számos nagy zenekar előtt mutatkozhattak be országszerte, többek között játszottak a Pál Utcai Fiúk előtt a PeCsában, közös dalt adtak elő Őz Zsolttal (Vidámpark), több alkalommal koncerteztek a Kiscsillag és a Kaukázus zenekarral valamint a Heaven Street Seven, a Supernem, a Kowalsky meg a Vega és a Kispál és a Borz is előzenekarául fogadta őket.
2009 őszén kibújva a nagy zenekarok árnyékából, önálló vidéki klubturnéra indultak, megfordultak Mezőtúron, Gyöngyösön, Székkutason, Miskolcon, Kecskeméten, Balatonbogláron és Pozsonyban, de szerepeltek már Kaposváron, Szegeden, Csömörön, Mohácson, Kazincbarcikán, Zalaegerszegen és Székesfehérváron is.
Az elmúlt nyarak fesztiválprogramjában is feltűnt a Manőkken Proletárz neve: Sziget, Fishing On Orfű, Művészetek völgye, Csömöri Ifjúsági Napok, Roxiget, Szeptemberfeszt, Fringe, Kárpátfeszt, Rá-barock Fesztivál, Egerszeg Fesztivál.
A média se hagyja a zenekar tevékenységét visszhang nélkül. A legutóbbi lemezről kritika jelent meg a Rockinformban és az Exitben valamint interjú Zenész magazinban és a Magyar Narancsban. A mérvadó online portálok folyamatosan tudósítanak a zenekar aktuális koncerjeiről, a dalok hallhatóak rádióban is.
2012 a változások éve a zenekar számára, de az energia nem vész el, csak átalakul - így a Manőkken Proletárz is kicsit átalakult. Karvalics Viktória "Karva" basszusgitáros-alapítótag külön utat kezdett. Új tag érkezett mind basszusgitáros, mind dobos posztra. Az újabb dalok ezen frissített szellemben alakultak, melyek a 2014-ben, Szekeres András (Junkies, Stereomilk) producerelésével készült, 12 számos "Szívbemarkoló" című lemezt alkotják.
2015 nyarán Berthóty Attila Mado szólógitáros sok év után búcsút intett a zenekarnak, helyére Gönczy Andor érkezett.
2014 - Amszterdam (single)
2012 - Nagylátószög (single)
2010 - Kegyetlen lányok
2009 - Diszkréten élvezz!
2007 - Tervszerű megelőző karbantartás (EP)
2006 - Intim leveskocka
2004 - SZÁMOK AZ elejéről (demo; MEZÍTLÁBaPARKBAN név alatt)
[Első fejezet]
A korai évek
[Második fejezet]
Új zenei hatások
[Harmadik fejezet]
Valami elkezd folytatódni - Az első próbák
[Negyedik fejezet]
Az első fellépések - Mindenki boldog
[Ötödik fejezet]
Lepsény Forever
[Hatodik fejezet]
Az a bizonyos Setét Középkor - azaz: Jövet, menet, átmenet
[Hetedik fejezet]
A Swung zenekar színrelép! - avagy "Mikor lesz koncertetek?"
[Nyolcadik fejezet]
És teljes swunngal előre - avagy mért rossz gitáros a Lecsó
[Kilencedik fejezet]
A Sufni Records beüzemel - Csapatépítő salgótarjáni 'akáció vadisznókkal - "Ffúj Kispál!" vagy talán mégsem?
[Tizedik fejezet]
Amiben a szerző egy kicsit megvetően néz magára, de aztán hamar túllép ezen és inkább bepótolja lemaradását - Bebizonyosodik újra, hogy öregdiák nem véndiák - Újabb önálló est a halásztelki kultúrban
[Tizenegyedik fejezet]
Mindenféle történések az Úr 2004. esztendejében - Rakkenroll-triád - Májusi eső aranyat ér, de egy új tagot biztosan
[Tizenkettedik fejezet]
Avagy egy hangfelvétel-szervezés kalandos története, amely azonban pozitív végkifejlettel zárul
[Tizenharmadik fejezet]
Avagy mi történt a demó után? - a szerző gondterhelt homlokráncolása az amnézia sűrű ködében - az első pesti fellépések - avagy mire elég a könnyed vidámság és a tehetség halovány ígérete többéves gyakorlat és képzettség nélkül
[Tizennegyedik fejezet]
Amelyben kiderül, hogy annyira azért még sincs minden elrontódva - aztán a dolgok váratlanul újra elrontódnak - de Senki Alfonz színre lép - illetve nem is ő, hanem egy Kicsi srác
Első fejezet - A korai évek
Hát hol is kezdjük... Mindenképpen valahol 1997 táján kéne kutakodnunk a kollektív emlékezetben, hogy nyomára leljünk az embrionális formájában is oly briliáns bandának... mely ekkor még a Crédance nevet viselte, és mindössze két tagból állt. A nevet, ha jól emlékszem valamely unalmas irodalomórán alkottuk meg Karvával, aki (minő véletlen!) mellettem ült. Gimnáziumi éveink alatt, melyek pontosan nyolcat tettek ki, a csillagok furcsa járása folytán elég sokszor ültünk egymás mellett, tehát ahogy az egymást inspiráló ideák orbitális pályára álltak körülöttünk megalkottuk eme mozaikszót, mármint, hogy Crédance, melynek egyes elemei, s főleg jelentésük már réges-rég az ősszürkeség homályába feledültek, ám azonban ettől a naptól kezdve az irodalom órákon nemcsak leendő osztályfőnökünk szavain csüngtünk feszült figyelemmel, hanem dalokat is alkottunk. Hát igen, valahogy így kezdődhetett.
A dalok alkotása főleg a szöveg rögzítését jelentette egy-egy arra alkalmasnak látszó papírfecnin, s kreáltunk hozzá dallamot, de némi-nemű interferencia mutatkozott néha a dallam átkommunikálása során, hümmölés, hegedűn megmutatás, s más efféle folyamatokra kell itt gondolnunk elsősorban. Na ne higgyétek, hogy nem maradt fenn ebből a korszakból hangfelvétel, rögzítésre került a "Kinek a pap, kinek a paplan" című opuszunk dobalapra (lavór+fakanál) ordibált rapszövegekkel, vokális refrénnel, melynek szövege megegyezett a címmel, és a végén zongorán kísért szentimentális eszmefuttatással.
Ezen a nyáron a szerzőtársak a McDonald's-ban kamatoztatták le nem lohadó munkakedvüket, és szabadidejükben agyuk minduntalan az "eszme" körül forgott, vagyis, hát jobban mondva a Crédance nevezetű projekten a világhírnévig és tovább. Közben azért szakítottunk időt arra is, hogy egy nyári szombaton meglátogassuk kedvenc rádiós műsorvezetőnket, Balázsy Pannát akkori munkahelyén, a Juventus rádióban. Ne kérdezzétek, hogy jutottunk be, mi sem értjük, így visszatekintve, csak azt tudtuk, hogy nekünk találkozni kell vele és kész. És a sors kegyes akaratából ez megtörtént, sőt! És emlékszem mindenféle Juventus rádiós rendezvényekre, ahol mi megtalálhatók voltunk és mindig tudtuk, mikor, kinek, melyik kiadónál jelent meg a legfrissebb lemeze... Oh, Istenem, a bohó ifjúság.
Véget ért a nyár, és újult erővel vetettük bele magunkat a munkába, én énektanárhoz (vagyis Súg - a szerk.), Karva gitártanárhoz járt és elfoglaltságaink horizontján lassan új szereplő tünedezett fel az öntörvényű Adroy személyében, aki ekkor még leginkább mint Adri futott, s aki lassan már egy tisztességes kis közutálatnak örvendett kedves kis osztályközösségünkben.
Szóval egyre jobban belesüppedt eszmeiségünk táp-futóhomokjába Adroy, aki doboz gitáron Beatles számokat játszott, és lassan megvolt neki az összes létező Beatles felvétel kazettán, később CD-n is némelyik, és aki olyan őrült fazonokkal barátkozott, mint a Bors Házmester, szintén a Munkásőr lakótelepről, akinek mindenféle kiadatlan felvételei voltak a fenti együttestől. Aztán valahogy ott volt néha a Judit is, aki később már Hey Jude néven futott, aki szintén osztálytársunk volt, aki inspiráló asszisztenciájával néha megörvendeztetett minket, de ő aztán tényleg olyan öntörvényű volt, és persze még ma is az, hogy még önmagától is függetlenítette magát.
Na most ezzel azt akartam mondani, hogy Adroy sorra kölcsönadta nekem a Beatles kazettáit, (a Revolver közben valahol el is veszett) amitől az agyamban egyre nagyobbat húzott valami késztetés... Karva az első időkben még ellenállni látszott, úgy tűnt, nagyon lefoglalta őt Celine Dion és a gitáros női előadók, de aztán ő is kölcsönkapott egy kazettát... (azt hiszem a Revolvert.)
Mindez szép lassan oda fajult, hogy Adroyék másfél-szobás lakótelepi lakásának negyed-szobás szobájában, amely Adroy rezidenciája volt szűkebb értelemben akkoriban, össze-össze gyülekeztünk néha egy kis közös énekelgetésre, Adri gitározásával kísérve, és egy idő után már nem csak egy szólamban nyomtuk. Ez bátorított minket arra az elhatározásra, hogy Siófokon utcazenéléshez folyamodjunk, miután elérkezett 1998 nyara, és áttettük székhelyünket Lepsénybe, ahol is Adri nagymamája lakott. Ettük a bablevest és a lekvárosbuktát, vonatoztunk, kenbdőt lógattunk a rövidgatyánk szárából, és a vonatút és a Siófoki ottartózkodásunk költségeit éppen fedezte az a pár apró, amit a turisták gitáros ordibálásainkért dobtak. Repertoárunk csúcs-pontja a Why Don't We Do It In The Road című McCartney szerzemény volt. Többek közt.
És persze ott volt a Beach... Olyannyira, hogy Siófokon van a Beach House, tudjátok miről beszélek. Hihetetlen egy nyár volt. Ekkor találkoztunk Adri új nevével is. Vagyis a lepsényi fiatal srácokkal találkoztunk, akik messziről csak annyit vettek le, hogy lányok vagyunk, így leálltek velünk beszélgetni. Vesztükre. Már nem is tudom, miről volt szó, ja igen, beadtuk nekik, hogy Adrit is úgy hívják, hogy Attila (hogy úgy néz ki, mint egy fiú, azt eddig is látták...) és akkor mondja a fő-srác, hogy őt meg úgy hívják, hogy Roy. "Milyen Roy?" - kérdeztük mi mit sem sejtve. "Károly." - jött a válasz, és mi a meghökkenéstől majdnem elaléltünk, de olyan jól lepleztük, hogy igazából nem is érdekelt minket az egész.
De később, mikor eljött újra a szeptember... Valahogy kitaláltuk, hogy Adri neve legyen mostantól Roy, és én még emlékszem, ahogy Karvával mentünk Adroy háta megett a folyosón, miközben teli torokból üvöltöttük, hogy Roy-Roy, és ő csak ment..., ment rendíthetetlenül.
De ez az iskolaév más volt, mint az eddigiek. Immáron végérvényesen 12.-esek lettünk, s tanultabb (főleg ifjabb) olvasóim sejthetik is már, hogy ez mit jelent... Hát igen, az érettségi. Ez a tény azonban nem zavarta Roy-t abban, hogy szeptemberben dobbantson Angliába a téli szünet végéig, szervezőkésségének ékes bizonyítékaként.
Szóval Roy Angliába ment, én meg vettem még augusztusban egy dobozgitárt, gondoltam, ha én is gitározom, akkor nem fogom magam annyira unni a próbákon. De ott tartottam, hogy Roy Angliában, én küldözgettem neki az érettségi tételeket, amiket órán kidolgoztunk. Ráadásul még egy gond szakadt a nyakunkba az új irodalom-faktos tanárnő személyében, akinek szent meggyőződése volt, hogy átveszi velünk az egész világirodalmat, az elsős könyvtől a negyedikesig, az érettségiig.
Karva szemében is láttam némi tompa fényt, mikor feladott 200 oldalt a másnap szerdai órára... de alapjában véve remekül szórakoztunk, és segített kitöltteni azt az űrt, amit egy elvtársunk huzamosabb időn át való hiánylása okozott. Egy idő után már azonban kezdett egyhangúvá válni a dolog, így Karva vett magának egy basszusgitárt úgy november táján azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megtanul rajta játszani. Közben persze készülni kelett a decemberi szalagavatóra, hát nem borzadály? Roy saját bevallása szerint is azért ment ki Angliába, hogy kimaradjon ebből a hacacáréból. Végülis egész jó volt, leszámítva azt, hogy rosszul lettem az ünnepélyen szervírozott gombától és közel egy órát emiatt a mosdóhelyiségben kellett töltenem.
E bájos epizódot leszámítva, azonban egyre jobban érlelődött bennünk a gondolat: Karva egész jól tud már basszusozni, én is (Súg a szerk.) megtanultam 4 akkordot váltani... nem kéne nekünk alapítani egy zenekart? Ment az e-mail Roynak, aki nem is nagyon tiltakozott, és mikor december végén hazajött... Nem történt semmi, de valamikor januárban megtartottuk az első hivatalos próbánkat. Vagy februárban?
Addigra Royék már kétszer elköltöztek, ennek következtében egy szintén másfél szobás szintén Munkásőr-telepi lakásban zajlott le a próba, egy szólógitár, egy basszusgitár, egy dobozgitár, egy mikrofon, egy csörgődob és pár liter kóla társaságában. És Igen! Megszülettek az első hivatalis archív felvételek is egy '80-as évek hajnalán született kazettás-magnó segítségével. A legjobban sikerült felvétel a Cry For A Shadow volt, amit kábé kétszer lassabban játszottunk fel, mint ahogy az eredetileg rögzítve volt.
Kábé hat próba után a csapat teljesen felkészültnek érezte magát a Világzenei Fesztivál megnyerésére, és így mikor kiderült, hogy Roy angoltanára Olasz-estet szervez a gimiben diákcsereprogram címén rohangáló olasz ifjúságnak, nem haboztunk Mi lettünk az est fénypontja. Színpadi megjelenésünk kissé csorba volt, ugyanis az egy szál csörgődobbal felszerelkezett ritmus-szekciónk nem volt hajlandó kiállni velünk a színpadra, hanem ülve szolgáltatta a taktust a közönség soraiból. Ezt a csorbát mi úgy küszöböltük ki, hogy temperával pingáltunk színes csíkokat a hajunkra, így próbálva színesíteni repertoárunkat. Apropó repertoár: azt hiszem a Ticket To Ride-dal kezdtünk, aztán következett az elmaradhatatlan Cry For A Shadow és még két szám hasonszőrű bandától, na és a végén, fakultatív jelleggel eljátszottuk a Hard Days Night-ot és a Macarena halandzsa-beat változatát is, ami már akkor is két éve lejárt szám volt, de az olaszok nagyon partiztak rája.
Utána egy kicsit nagyon über-happy hangulatban sétálgattunk a kolesz környékén. Fogalmunk sem volt milyenvolt, amit produkáltunk, de mi élveztük, és senki nem szólt be nekünk, ellenben mindenki vigyorgott.
Ezen felbátorodva már elkezdtük tervezgetni a koncert-körutunkat: a Bel Canto kamarakórus önálló estje Halásztelken, Szent László napok szintén Halásztelken... Közben persze ballagás, szerenád és az érettségi vizsgák írásbeli fordulója... Ilyen és ehhez hasonló földi dolgokkal nyaggattak bennünket, pedig a mi lelkünk szárnyalt... Annyira, hogy az érettségi szünet eljővén semmi egyébre nem pazaroltuk energiánkat csakis a koncertünkre való felkészülésre. Ennyi év távlatából már nem igazán emlékszem a részletekre, így az időbeli sorrendre sem nagyon, de mintha a Bel Canto kamarakórus önálló estje lett volna előbb. Ez az önálló est végül egy önálló-koncertbe torkollott, mármint a mi bandánk részéről. Dobosunk még mindig nem volt, illetve a koncert első felében még csak-csak, azonban egyik pillanatról a másikra arra lettem figyelmes, hogy az addig békésen csörgődoboló és vokálozó Juditunk széles ívben kanyarodik el a színpad előtt a kijárat irányába... Ilyen és ehhez hasonló intermezzók ellenére a mi kiváló hangulatunkban telt, nekem személy szerint rózsaszín köd úszkált (rövidlátó) szemeim előtt. A kint békésen sörözgető halásztelkiek néha beültek hallgatózni és a Bel Canto kamarakórus is kiválóan after-partizott az általunk szolgáltatott háttérzörejre (értsd: ültek, és néha beszélgettek). A halásztelki általános iskola kiváló technikusa segített nekünk a koncert műszaki lebonyolításában és az ő segítségével vált lehetővé, hogy felléphessünk a halásztelki Szent László napi ünnepségen. Maga a fellépés... hát, ha nem is kudarcba fúlt... de esővízbe. Meg más okok miatt sem sikerült. Három szám erejéig még küszködtünk, de mikor a szólónál emberünk nem hangosította fel a gitárt, akkor kezdtünk gyanakodni. Én személy szerint akkor estem kétségbe, mikor nem tudtam eljátszani azt a számot, amit egy órája még kiválóan tudtam perzentálni Karváék szőnyegén ülve. Az eső meg hol esett, hol nem, hátunk megett kisgyerekek rohangáltak a színpadon, amitől begerjedt a kontrollhangfalunk. Érzelmi mélyzuhanásom katarzisát (negatív értelemben) az jelentette, mikor a suttyó suhancok felnyerítettek: "Színpadon a Kelly Family!" Ez fájt. Nagyon fájt, De túléltem. Igen megbirkóztam vele. Bevallom, nem tudom, társaim hogy élték meg az esetet, gondolom számukra sem volt kellemes, de különösebb megrendülést nem láttam arcukon. Ezek az én társaim. Sziklaszilárdan kiállnak álmaik, elveik mellett, nem fog rajtuk a félelem, a golyó, a neveletlen suhancok nyerítése. A koncert után azonban hidegzuhanyként ért minket a felismerés: Jesszum-pepi, már csak 10 nap az érettségiig! (Mármint a szóbeli fordulóig). Kővé vált arccal meredtünk Karvával egymásra: a jogi egyetemi-felvételi álmaink... a színötös érettségi... Mindezek hirtelen veszni látszottak. És nekiláttunk a tanulásnak. Én mindenesetre három napig egyfolytában bőgtem, miközben persze egész nap olvastam a történelemkönyveket, de azért közben halált megvető bátorsággal voltam beszarva. Negyedik nap este azonban Roy, Karva és Judit megálltak a kapunk előtt, miszerént: " Ma ünnepli a Sziráki (az ofőnk) fennállásának a 30. évfordulóját, nem jössz?" Hát dehogynem mentem! Ja, hülye vagyok, nem is ezt kérdezték, hanem azt hogy: " Mikor uralkodott V. Károly? Ha tudod, gyere!" Amire először valami hülyeséget válaszoltam, de aztán kijavítottam, mert azért ezt már átvettem. És elmentünk az Erdős Kocsmába, ahol a Robiék játszottak, a tanári kar meg alkoholizált. Na itt most egy kis magyarázatra szorulok: A Robiék, az a megboldogult Divina Machina nevű rockbandát jelölte, vagyis azt a zenekart, melyben egy jeles osztálytársunk is játszott, mégpedig gitáron, de egyébként is a gimiből verbuválódott a csapat. A buli jól sikerült, mi mérsékelten mulattunk, de emlékszem derék osztályfőnökünk jól megadta a módját, még akkor is ott ténfergett két cimboráját átölelve a táncparketten, mikor már csak a masszív hajléktalanok tartózkodtak a jeles intézményben. No meg mi, ugyanis szokásunk volt a parti legvégéig ottmaradni mindenhol... így még beszélgettünk az utcán Székely nevezetű matektanárunkkal az osztályközösségben elfoglalt lehetetlen helyzetünkről. (Honnan is tudhattuk volna, hogy mindez abban a pillanatban volt érdekes utoljára!)
És eljővén a tizedik nap, az érettségi napja... és mitteszIsten sikerült a színjeles bizonyítvány... És csak a Karva meg én kaptunk olyan érettségi bizonyítványt a hivatalos átadáson, amelybe mindenféle papírok voltak még belepréselve (Karvának kis rajzok a tanároktól, nekem Pink Floyd szövegek a Székelytől...) És az a hihetetlen boldogság! És nyár volt, végtelen ifjú, kacagó nyár, '99 nyara. No meg persze a felvételi vizsgák... mindjárt másnap. Nem sokat tanultunk rája, igyekeztünk már az érettségire is alaposabban felkészülni. Stressz, meg nem stressz, egyre jobban oldódó hülyeség... végül mindez július 6-a környékén abba torkollott, hogy Karvával együtt egy centi hosszúságúra vágattuk a hajunkat. Nem sokat gondolkoztunk mi abban az időben. Vannak dolgok, mik sosem változnak. És jöhetett Lepsény! De ez már egy másik fejezet.
Meséltem már, hogy Adroy (Roy) nagymamája Lepsényben lakik? Nem? Vagy igen? Akárhogy is, Lepsény az a falu, amiről mindenkinek az a vicc jut eszébe, hogy "Lepsénynél még megvolt..." Csak az a baj, hogy itt meg is állnak, és nem mondják el a viccet, én meg dühösen próbálok úgy tenni, mint aki tudja, miről van szó. Szóval irány Lepsény, ahol bablevest és túrósbuktát lehet enni, este pedig tábortűzön sütött banánt bocicsokival… És természetesen utcazenélni is, merthogy újfent ezzel a szándékkal vágtunk neki a Balatonnak. (Akkor ezek szerint már meséltem. Na mindegy, ez a kis stiláris hiba még belefér)(Egyébként is dög meleg van. Mára 36 fokot mondott az Aignerszilárd. És szúnyogok is vannak. Jönnek az izzadt testemre. Ami nem barnára sült, mert még vizsgaidőszak van. Ráadásul.) És akkor most már jöjjön az a sztori!
Karva meg én egycentisre levágott hülyegyerek frizurával próbáltunk lázadni a konvenciók ellen, amit néha kékre meg zöldre festettünk, hogy ne legyen olyan unalmas az élet. Kimeszeltük a garázst, hogy legyen hol aludnunk, na meg téglákra állítottunk egypár öreg sezlonyt, hasonló megfontolásokból. Nappal Siófok utcáit járva próbáltunk szerencsét, éjjel pedig dohányt és teafüvet sodortunk. Mit tesz Isten, lehoztuk a gitárokat is, és ezt kihasználva készítettünk egy két felvételt is, ilyen számokat játszottunk fel, mint a ... (Nézd már, nem jut eszembe egy sem, mégsem kellett volna meginnom azt az egyhetes körtelét...) mint például a Bee Bop A Lula, a Drive My Car, One After Nine O Nine, Three Cool Cats... És mikor visszahallgattuk az egészet, úgy tetszett nekünk, hogy összekapaszkodva zorbát jártunk rá. Úgy gondoltuk, hogy ha már egyszer mi ilyen jól tudunk zenélni, azt meg kell osztani az emberiséggel, vagy legalábbis a lepsényi lokálpatriótákkal. Elindultunk hát a "kultúrba", ami egyben a dizsi is a faluban. Most nem volt dizsi, hanem valami kirakodóvásár szolgálta a közművelődést. Mialatt vásároltunk egy pár kiemelkedő minőségű török pamutzoknit és még atlétatrikót is hozzáillő színben, megtudtuk, hogy a valami ipse csinálja a discót, aki most nincs itt, de próbáljuk meg talán a szemközti Őry Presszóban, ott, túloldalt az a tükrös. Átmentünk a tükrösbe, ahol találtunk egy pultoslányt, akitől megtudtuk, hogy a tulaj ugyan most nincs itt, de megadta a telefonszámát. És megtudtuk még azt a fontos részletet is, hogy jelenleg nincs zenésze a helyiségnek, ugyanis az előző zenész munkálkodása folytán sorozatosan kipattanó tömegverekedések nem tettek jót a Presszó berendezésének, így ezt megelégelve nemrégen megszakították vele a munkakapcsolatot. A tömegverekedések oka igazából nem volt világos előttünk, de valami etnikai villongás lehetett a háttérben, valami olyasmi, hogy a zenész roma származású volt, és hát a törzsközönsége is, azonban sajnos a presszó törzsközönsége nem, és egy idő után a zenei ízlésbéli különbség bizonyos feszültségeket okozott. De egy ilyen momentum bennünket nem tarthatott vissza attól, hogy a minden bizonnyal nagy befogadókészséggel rendelkező műértő közönséggel megismertessük a frankót. Gyorsan összepróbáltunk negyven számot, aminek valamelyikünk fejből tudta a szövegét, mindezt mintegy öt perc per zeneműdarab sebességgel. Nem mondom, hogy nem voltak problémáink, például a Pacsirta rádióból átalakított hangfal nem a legjobban vitte a mélyet, és a basszusgitár erősítőjébe volt bedugva az énekmikrofon is… de úgy gondoltuk, hogy személyes varázsunk az esetleges technikai hiányosságokon átívelve mindenért kárpótol. És akkor még nem beszéltünk a ritmusszekcióról, pláne, hogy nem is volt. Mikor másnap délután a tulajnak eljátszottuk a Hard Days Nightot, sejtelmes mosollyal azt mondta, hogy neki jó, ha a közönségnek jó... és itt fenthagyta a hangsúlyt. De hajlandó volt fizetni valamicske pénzt, és fizetett is a két éjszakáért, ami nem kis dolog. Hálából megengedjük majd neki, hogy kitegyen a falra egy tablót, hogy "Itt játszott először a Swung zenekar", és egye fene, hagyjuk, hagy csináljon zarándokhelyet a krimóból. De nézzük, hogy is sikeredett az a bizonyos fellépés. Hát ugye mondanom se kell, hogy egyrészt nekem mindig is híresen rossz volt a hosszútávú memóriám, meg különben is egy idő után megszépülnek az emlékek, de ennek ellenére mégsem emlékszem óriási sikerre, fel-felzúgó tapsviharra és önkívületben táncoló félmeztelen emberekre. De meg kell, mondjam, hogy így visszagondolva, a roma zenészes sztorihoz képest kifejezetten jól tűrték. És, bár be lett ígérve, mégsem vert meg bennünket a Jerry Lee Lewisra hasonlító mérsékelten szimpatikus úriember, mikor hosszas únszolásra sem játszottuk el a "Kék a szeme" kezdetű világslágert. Köszönhetően egy másik szimpatikus fiatalembernek, aki így kelt védelmünkre: " Hát tudom, hogy nem a legjobbak a lányok, de egyszer ki lehet bírni..." Be kell vallanom, hogy én ezen a ponton egy kicsit elkezdtem aggódni, ugyanis én tudtam, amit ő nem, nevezetesen, hogy holnap is mi leszünk a program. Ennek ellenére mégis jó volt a hangulat, és mikor már tizedjére játszottuk a One After Nine O Nine-t, a biliárdozók közül néhányan elkezdtek táncolni. És megismerkedtünk Chicágóval is, aki nem egy város volt, hanem egy kamionsofőr, (ezen én is meglepődtem előszőr), és felajánlotta, hogy majd ő lesz a menedzserünk. Rögtön el is kezdte szervezni a zenekar ellátását mindenféle itallal, és még a cehhet is ő állta. És megismerkedtünk szép Ilonkával, akit viccesen a falu szépének hívtak, és akinek a bársonynadrágján elromlott a slicc (erre határozottan emlékszem) és akinek valahogy az orra egy kicsit furcsán állt, meg a szája is... Szóval randa volt, de egészében véve ártatlan lélek, és nagyon szépen tudta énekelni a Yesterdayt. (És eredeti originál liverpooli kiejtéssel!)
Na ezzel a végszóval akkor zárom is soraimat, meg az ötödik részt, és megyek aludni. De ti ne menjetek, kedves olvasóim, mert máris jön a hatodik epizód, ami hasonlóképp bővelkedni fog izgalmakban.
Minden zenekar életében vannak nem túl fényes időszakok, és hát kénytelen-kelletlen muszáj vagyok bevallani, hogy a mi történetünket sem kerülték el a különféle Szkillák és Karübdiszek. Mert ugye hőseink szétszóródtak az ELTE betondzsungelében, bár ez talán még nem volt olyan nagy probléma. Sőt. Akkor hát mi? Hát legjobb lesz, ha onnan kezdem el felvenni a történet rég elejtett fonalát, hogy ugye beköszöntött az szeptember, és hőseink továbbra is elszántan tekintettek a sugaras jövőbe. Adroy ha lehet, még annál is elszántabban, hiszen családja időközben leköltözött Lepsénybe, és ő pedig továbbra is szerette volna a Pest környéki agglomerációban fenntartani egzisztenciáját, így nekilátott az Albérlet-hadműveletnek. Első kísérlete egy miklósi asszonysághoz vezette, ahol olcsón bérelhetett egy fatüzeléses luxuskályhával felszerelt kéthelyiséges hátsótraktust (budi az udvar végén). Hogy legyen valami feelingje is a helynek, telefestettük pszichedelikus ábrákkal az egyik falat, továbbá itt került rögzítésre a Shout című régi sláger feldolgozása, valamint próbálkoztunk még egy Tina Turner, illetve Celine Dion szám interpretálásával is, mert a River Deep, Mountain meg High. Roy nemsokáig maradt aztán ezen a helyen, kisvártatva áttette székhelyét Újpalotára, az Albérlők Házába, ahol némiképp kultúráltabb körülmények között bontogatthatta páratlan tehetsége (reméljük páros) szárnyait. S mindeközben nyűtte az angol-szakot, és színészetet is tanult. És hogy mért pont színészetet? Hát ezt már sosem tudjuk meg, azonban ennek a momentumnak köszönhetően ismerhettük meg Andit, aki egy színjátszó-pajtásának volt a barátnője akkoriban (vagy ahogyan ezt szépebben mondják: kedvese), és hogy-hogynem dobolni tanult. Nosza, Adroy sem volt rest, meg is beszélt egy találkozót Andival, no meg velünk, a zenekar többi részével, ahol másfél órai röhögés közben még az is kiderült, hogy nagyjából még egyezik is a zenei ízlésünk, legalábbis a kőkemény Beatles (ejtsd: beatles) vonalat illetően mindenképpen. Ezután elindulhatott a zenekar a zenekarrá-válás irányába, mert, annak ellenére, hogy mi eddig is úgy éreztük, hogy már zenekar vagyunk, és készen állunk a világhírnév elviselelésére is akár, hát valljuk be, hogy dobos nélkül ez viszonylag bátor és megelőlegezett elképzelés volt. Szóval megindulhattak a próbák, mégpedig egy Népstadion-környéki próbateremben. (A megszállottabb pestiesti olvasók talán még ma is emlékeznek a hirdetésükre: "Próbaterem a Népstadionnál". Akkoriban volt leégve a BS, gondolom ezért nem úgy hirdették, hogy "próbaterem a BS-nél".) Szóval heti egy próba keretében fejlesztgettük hangszeres tudásunkat, és oroszlánkörmeinket olyan nagyívű repertoáron próbálgathattuk, mint például a Birthday (igen, a Beatlestől), vagy a Body a Presidents of the USA-től, vagy mint az American Woman a nemtomkiktől, és már megjelent egy Kispál szám is repertoárunkban, a Kinn Állok a Ház Előtt. Bár ennél a pontnál hozzá kell, hogy tegyem, hogy ez a Kispál-dolog erőteljes Adroy hatásra játszahott szerepet nálunk, mert Karva és én (vagyis Súg - zárójel tőlem, a szerző) ekkor még következetesen a "ffújj Kispál"- álláspontra helyezkedtünk. Amit hagyománytiszteletből azóta is megtartottunk, bár ez mára már nem több puszta kiüresedett frázisnál, tekintve, hogy azóta majdhogynem komplett albumokat tanultunk meg tőlük. Visszatérve 2000 őszére, merthogy most erről az időszakról van ám szó, én ekkoriban még gitártanárhoz is jártam, ahol mindenféle dzsessz (ejtsd: jazz) standardakkal ismerkedhettem meg, legalábbis meg lett volna a lehetőségem rá. És maradék szabadidőmben még depressziós is voltam, mellesleg. A többiek nem tudom, hogy mikor voltak depressziósok, de majd megkérdezem tőlük, és akkor ezt az igen lényegi információt sem tagadom majd meg a lelkes olvasóközönségtől. Csináltunk ekkoriban nagy próba-hétvégéket is, jellemzően Andiéknál, mindenki nagy örömére. És készültek felvételek is ebből az időből, bár meg kell, hogy mondjam, fogalmam sincs, hogy most éppen kinél vannak, és hogy pontosan mely számokról is készültek... Illetve a Kinn állok és a Birthday biztosan meg van örökítve, és úgy emlékszem, hogy a Birthday próbatermes felvétele nem is lett olyan rossz.
Aztán valahogy úgy lett, hogy Andi kiment Finnországba, aztán hazajött, de már nem ugyanazon emberként, persze ezt csak a jó hangzás miatt írtam ide, mert ugyanaz az ember maradt ő, csak amint ő mondta, megváltozott az élete, ésatöbbi, és mindez oda vezetett, hogy újra dobos nélkül maradtunk 2001 nyarán. Sőt, egyetlen épkézláb gitárosunk, Roy is egyre inkább kacérkodott a disszidálás gondolatával, így egy ideig a Yellow Submarine Hostellben dolgozott és merítkezhetett meg az idegen országok lakóinak atmoszférájában, majd leszerződött egy luxushajóra valahol a Földközi-tengeren. Ezt követte aztán az Atlanti óceán, majd a Csendes is, és persze mért éppen Alaszka maradt volna ki a felsorolásból.
Nos, mindezek után a formáció erőteljesen kezdett hasonulni a sok évvel ezelőtti Crédance duóhoz, legalábbis létszámát és tagjait illetően mindeképp. Azonban ez a Crédance duó már nem az a Credance duó volt, hiszen mégiscsak volt már a kezünkben egy-egy elektromos gitár, ujjainkban némi gyakorlat, és hátunkban némi gerincferdülés. Így 2001 telén, 2002 tavaszán egyre sűrűbben jelentem meg Karváéknál a fentebb említett elektromos célszerszámmal, és új dalokat tanulgattunk, sőt mi több írtunk is, Karváék nappalijában. Olyan számokat szedtünk le, mint a Shoop-shoop Song (tudjátok, amit a Cher is énekelt), vagy a Smash Mouthtól a Walkin On the Sunt, illetve ekkor kezdtük el próbálgatni a BBQ-t a 2SkineeJ'stől (és itt most nyugodtan lehet bután nézni, egyébként én sem ismerném őket), amely szám aztán még egész sokáig repertoárunk részét képezte. Ekkoriban született a Partfisch című felejthetetlen slágerünk, szintén Karváék nappalijában. Azon a nevezetes délutánon is a fentebb említett számokat próbálgattuk, közben Karva anyukája szlalomozott köztünk néhány lavór teregetnivaló vízes ruhával, és néhányszor kifejtette abbéli vélemyényét, miszerint: "Mért nem játszotok szép számokat, mért mindig ezeket..." Ekkor mi Karvával egymásranéztünk és elkezdtük írni a Partfischt, egyben a legelső punkrockszámunkat. Máig emlékszem, hogy hogy született a kezdő sora! (Itt a szerző pár pillanatig párás szemmekkel réved a távolba.) Az ihletet ugyanis a köztünk szerencsétlenül álldogáló és meglehetősen labilis szerkezetű kottatartó hozta. (Gondolom felesleges itt utalnom a nevezett szám első sorára, de a kevéssé művelt újszülött csecsemők kedvéért mégis idézem: "Kottatartót hordoz a szél az őszi légbe barátom...")
Mindeközben Karva már rendületlenül fűzte egy Dániel nevezetű ismerősét, hogy jöjjön hozzánk dobolni, de Dani ekkoriban még nem rendelkezett dobfelszereléssel, különbenis a kamaszkor és a különböző élvezeti cikkekkel való közelebbi ismerkedés meglehetősen lekötötte energiáit, így nem nagyon akart kötélnek állni. Így amikor már csak egy kicsit ellenkezett, Karvával úgy döntöttünk, hogy kész tények elé állítjuk, és veszünk neki egy dobfelszerelést. Előszőr felkutattuk Andit, régi dobosunkat, hogy esetleg nem akarja-e nekünk eladni a dobszerkóját, de aztán kiderült, hogy nem, vagyis hogy még egyáltalán nem akarja eladni a dobot, bár továbbra sincs konkrét elképzelése a felszerelés jövőjét illetően. De aztán Karva hamarosan azzal a hírrel örvendeztett meg, hogy vett egy dobot. Majd odaszállították Daniékhoz, ahol jobb híjján a nappaliban került elhelyezésre.
Miután így megoldódott a "dob és dobosa" probléma, már csak egy próbahelyet kellett találni. És mit ad Isten, az is lett, a frissen átépített házunk féligkész üzlethelyiségében. Előszedtük a régi erősítésünket, amit még Adroy apjának egy régi ismerőse készített nekünk fogalmamsincshányezer forintért. Sőt, vettünk két mikrofont, hozzá két rendes mikrofonállványt, illetve én is ekkortájt vettem meg a barna Cimar gitáromat, bár meg kell, hogy mondjam, fogalmam sincs, hogy miből. Illetve úgy rémlik, hogy ezt a gitárvásárlást anyám finanszírozta (úristen, hát mégis lehetséges volna? Vajon mi történhetett?), mert ekkor még nem vettük igénybe a Diákhitel Központ hathatós támogatását. Leutaztam Lepsénybe Adroy gitáreffektjéért, gondoltam ő úgysem veszi sok hasznát, ha ő kint hajókázik, míg az effekt meg otthon porosodik.
Tehát kezdtek összeállni az elengedhetetlen hozzávalók egy egész rendes kis zenekarhoz, így aztán 2002. augusztus huszonvalahanyadikán, vagyis a Budapest Parádé másnapján megtartottuk az első hivatalos próbát.
Hát igen, zenekar már van, de mit is játszunk? - merült fel volna bennünk a kérdés, ha ilyesmi valaha is egy csöppet izgatott volna bennünket, de hál'istennek bennünket nem ilyen fából faragtak. Úgyhogy gyakorolgattuk a Limp Bizkittől a Mission Impossible zenéjét, na meg a Friends főcímdalát meg ilyesmiket. Ja és persze a Partfischt is kidolgoztuk, no és a Schenki című számunkat is, ami ekkor még Kispálosch néven futott. Sőt valahogyan még egy trombitásunk is lett Péter személyében, aki azt hiszem valahogy úgy került képbe, hogy valamilyen dobalkatrészt, vagy valamely emberkét fuvarozott Miklósra, és úgy gondoltuk, illetve ő is hasonlóan vélekedett, miszerint ha már úgyis erre járt, akkor beugrik ő is a csapatba. És trombitált is elég derekasan, például általa vált megvalósíthatóvá a Kiss Me című világsláger a Six Pence Non The Richer-től, a szintén közkedvelt I will Survive egy alternatívabb változata, és persze a miklósi körökben szintén méltán híres Szombat Este című szám a Divina Machinától. A Divina Machina nevű zenekar sok szállal kötődik ahhoz a gimnáziumhoz, amibe mi is jártunk Karvával anno, elég az hozzá, hogy egy osztálytársunk az egyik gitárosa, a másik gitáros és az énekes felettünk járt eggyel, no és a basszusgitáros pedig bés volt, vagyis évfolyamtársunk. Ilyen előzmények után is méltónak találtuk ezt a számot arra, hogy mi is eljátszuk, de ebben az is közrejátszott azért, hogy a Szombat Este egy hihetetlen jó szám. Szóval Péter trombitált, ő lett a szólóhangszeresünk, bár azért egy-két gitárszólót én is megtanultam, illetve próbáltam megtanulni. Illetve nem is a megtanulással volt a probléma, hanem csak az eljátszásával. Mer' az nem mindig ment. Na de mindegy.
Péterrel együtt jött Donát is, aki a potméterek tekergetésében meg csavargatásában segítkezett. Merthogy potméter is lett aztán bőven, midőn hirtelen felindulásból egyszercsak vettünk egy normálisabb erősítőt, egy kis keverőt hozzá, meg két nagyobbfajta végfokot, vagy mi a lótúrót. Szóval két tajti-ládát. Ez már diákhiteles prodzsekt volt, adtunk kábé 30 ezer forint előleget a Tibiéknek, aztán a többit valami öt hónapon át törlesztettük, ahogy a fentebb említett műintézmény utalta a számlánkra a pénzt.
Lelkesen gyakoroltunk, bár ha jól emlékszem minden különösebb hátsó szándék nélkül, vagyis egy esetleges konkrét koncert közelebbi víziója nélkül, egészen addig, míg egyik kedvenc volt osztályfőnökünk, a Sziráki Gyuri el nem határozta, hogy tart egy kis kedves alkoholizálós mulatozást a második gyerekének megszületése alkalmából tiszteletére. Meg voltak hívva oda a tisztelt volt osztályának tagjain kívül a tanári kar jelesebb személyiségei is. Hát az est egy emelkedettebb részén valamelyikünk véletlenül elkezdett beszélni a zenekar működéséről, és ekkor jött hirtelen a váratlan kérdés volt biosz tanerőnk részéről, hogy "És mikor lesz koncertetek?", vagy legalábbis valami hasonló. Erre mi gyors fejszámolásba kezdtünk Karvával, imigyen: egy hét múlva nem jó, két hét múlva az túl kevés, három hét múlva... Három hét múlva jó lesz! Úgyhogy mondtuk, hogy pontosan három hét múlva lesz, ami 2002. november 9-re esett akkor. Most már persze bizonyára más napra esne, de akkor meg pont november kilencedikére. Hát ilyen furcsa idők jártak akkoriban.
Így aztán újult erővel vetettük bele magunkat a gyakorlásba és a próbák sorába, amelyekre ekkortájt a halásztelki zeneiskola épületében került sor, egészen addig, míg egy helybéli kutya valamelyik háznál el nem kezdte kaparni az ajtót a lábdob hatására, ami végülis oda vezetett, hogy hamarosan ki is penderítettek bennünket onnan. Utána mindenféle családi házak különféle helységeit szálltuk meg egy-egy próba erejéig. A csúcspont az volt mikor Karváék nappalijában próbáltunk, de valami három napon át, egyhuzamban. A szülei ugyanis egy hosszúhétvégén eléggé könnyelmű módon elutaztak.
Aztán kisvártatva befutott még egy fellépés, ugyanis november 9-e előtt egy nappal a volt gimink egy úgymond "Művészeti Estet" rendezett, ahol régi és nemrégi diákok léptek fel, amolyan kimittud-os alapon. Persze mi sem maradhattunk ki a jóból, bár mi azt a hírt kaptuk, hogy ez egy laza partizós valami lesz, erre aztán a helyszínen szembesültünk az ezzel hót ellentétes valósággal, miszerint ültetett díszhallgatóság, diri a második sorban, versszavallat és bolgár népitánc-együttes. Ezt látva kezdtem parázni, mer' ugye mink asszem két Kispál számot hoztunk meg az alter-punk Partfischunkat. Na de egye fene, ha már itt vagyunk, hát borzolgatjuk egy kicsit legalább az idegeneket, úgyhogy... Ja, de most kapcsolok, nem is így volt. Hanem úgy, hogy ugye kezdés előtt egy órával beálltunk, mint a nagyok, illetve csak beálltunk volna, de a Dani nem volt még sehol. Az idő pörgött mint atom, a dobos meg még nincs itt, az idegeimen meg vitustáncot jártak a kóbor áramkörök. Csöng a telefon, kiderült, hogy Danit lekapcsolták a rendőrök, amiért jogsi nélkül robogott a robogóján Miklós City irányába. Okés, semmi vész, bevágódott valamelyik srác az autóba és elment érte. Húsz percen belül itt is voltak, azonban nemsokára jött az újabb agyérgörcs: a beállás első másodpercében, a legelső dobütésnél az egyik tamon elszakadt a bőr. Ekkor éreztem, hogy az arcomon sem tart ki soká. Aztán átszereltük a dobot, a szakadt bőrt tettük az aljára, a tetejére meg azt az átlátszó alját. Kipróbáltuk, milyen. Jobb, mint újkorában. Vagy legalábbis majdnem olyan rossz. Na ezen előzmények után vártuk a sorunkat... Szóval amint azt már említettem ültetett díszhallgatóság, dirivel a második sorban, és a bolgár néptánc-együttes után következtünk mi, illetve nem is, mert a szünet után. A lehető legrosszabb helyen, ugyanis a díszhallgatóságot nagyon érdekelte a mi becuccolásunk, hiába volt hivatalosan szünet meghirdetve. Sőt, a hangolásunk is nagyon érdekelt mindenkit. Majd jött a felkonf és én valamit elkezdtem magyarázni, vélhetően az érettségi bizonyítványomat, majd kezdődhetett a shów. El is kezdődött, valamiféle Kispál számmal, és elég rosszul játszhattunk, mert Karva lába elkezdett remegni, amitől az én lábam is begerjedt, úgyhogy alig bírtam a hangszínt átváltani, amitől meg röhögnöm kellett, de az meg nem tett jót a vokálnak. Aztán a második számnál már valamivel kevésbé izgattuk magunkat, bár a direktor-úr arcán néha meg-meg rándult egy-egy ideg. Aztán a harmadik meg már akár féllábon is lement volna. Aztán a végén a diri csak annyit fűzött hozzá, hogy kissé hangosak voltunk, de mivel mi annakidején eminens-éltanulók voltunk, nekünk még ezt is szabad, vagyis mi még alternatív rockzenét is játszhatunk akár. Ezekután az eminens-éltanulók gyorsan arrébrugdosták a felszerelést, hogy az utánunk következő újabb népitánc-együttesnek is legyen némi mozgástere. Érdekes módon azért ezzel a fellépéssel szereztünk néhány rajongót, bár abba a gimibe mindig is járt néhány elborult személyiség (lásd, annakidején például mi, Karvával...)
No de igyekeztünk hamar lelépni, és inkább a másnapi igazi, mega-giga-szuper Swung koncertre koncentrálni. Ja, igen, ekkortájt már Swungnak hívták a csapatot, de arra már senki nem emlékszik, hogy milyen indíttatásból. Arra se nagyon emlékszünk, hogy ki találta ki ezt a nevet. Bár én arra azért emlékszem, hogy sokáig úgy meséltem a történetet, hogy ezt a nevet anno én találtam ki, de azóta is igyekszem ezt a tényt letagadni. Maga a koncert Karva szerint viszonylag jól sikerült, szerintem is viszonylag tűrhetően, illetve a közönség meglepően jól fogadta a dolgokat. Végülis akik miatt az egész koncertet rendeztük, vagyis a tanári kar ifjúsági szekciója nem jött el, viszont legalább várathattuk a népet húsz percig, mire ez kiderült. Akár a nagyok. Addigra a halásztelki házasságkötő teremben már felforrósodott a hangulat. És aztán belecsaptunk a húrokba, elszabadultak az elefántok és a decibelek, és mind a kétszáz watton felcsendültek a Ha az életben kezdőhangjai... Brr... azóta is megborzongok, ha arra a pillanatra gondolok, vagy beteszem a koncertről készült cédét... Elsősorban azért, mert annyira pocsékul játszottam azt a szólót ott az elején, de azért meg kell hagyni, végülis ez volt az első igazi koncertünk, dobostul, effektpedálostúl, és mindenestül. Monitorhangfalként ugyan még mindig Karva otthoni basszuserősítője szolgált, de akkor is. És persze a sok gyakorlás ellenére sem volt mindig együtt a csapat, ugye röpke három hónap után még nem éreztük annyira egymás ritmusát, a számok ritmusáról már nem is szólva, de már kezdett valami körvonalazódni, amit talán zenélésnek vagy zenének is hívhatunk akár. Jó sokáig aztán ez a koncertfelvétel volt az egyedüli, amit tárgyiasult formában fel tudott mutatni a csapat, ami azért volt jó, mert egyáltalán valamit tudtunk terjeszteni a haveroknak, másrészt viszont azért volt rossz, mert ezt a szintet aztán nagyon hamar meghaladtuk. Ám azt nem tudtuk pontosan, hogy mennyivel, ami gyakran alul-vagy túlbecslésekhez vezetett, és egyik sem tett túl jót a bandának.
Nos, az alcímben jelzett kijelentés is egy ilyen túlbecsülés eredménye volt, na de ne szaladjunk annyira a dolgok elébe.
Ugyanis közben megint jöttek olyan régi ismerősök, mint vizsgaidőszak és társai, amit a még gimnazista dobosunk nem érzékelt annyira, de mi azért igen, így csak februárban indulhatott meg végülis az a bizonyos teljes Swung előre. Illetve azért közben is történtek dolgok, ugyanis Péterék pincéje alkalmasnak találtatott egy próbahelyiség kialakítására, ami ellen a szülők sem tiltakoztak túl hevesen, bár még akkor viszonylag kevés fogalmuk lehetett arról, hogy mire is számíthatnak az elkövetkező időkben. A minden pincében kötelezően megtalálható lábnélküli székeket, rozoga stelázsikat és horpadt egértetemeket Péter igyekezett a ház és az udvar egyéb helyiségeiben elhelyezni, majd február elején Karvával nekiálltak kimeszelni a helyiséget. Mire én is szabadultam, már aránylag kultúrált környezet fogadott, vagyis meszelt falak és egy pár régi szőnyeg a padlón, amibe kiválóan bele lehetett botolni például effektváltás közben. De ettől eltekintve egy igazi próbahelyiség lett a pinyóból, ahol magasföldszint lévén még kisebbfajta ablakok is voltak, na meg földelt konnektorok, és minden mi szem-szájnak és kezdő zenészeknek ingere. Miután Peti apukája, Csibi bácsi szerzett valami kiállításon-egyszerhasznált padlószőnyeget, és még be is szabták méretrepontosan a pinyó padlójára, már szinte teljesen vérprofin nézett ki az egész. A hosszú télivégi estékre figyelemmel szereztünk egy hősugárzót is az egyik sarokba, így aztán már tényleg igazán otthonosan éreztük magunkat. Mint később kiderült, a pókok is hasonlóan vélekedhedtek a helyiségről. Gyűjtögettük szorgosan a tojástartókat is, de aztán mikor egyszer kiszámoltuk, hogy csak a plafon beborításához minimum 254 darab tojástartóra lenne szükség, úgy döntöttünk, hogy nem is visszhangzik a helyiség.
Miután lett hol gyakorolni, már csak azt kellett kitalálni, hogy mire is gyakoroljunk olyan nagyon, így hát szerveztünk egy újabb Swung-koncertet a Faház pincéjébe (pincéből pincébe...), és hát bizony éltünk azzal a lehetőséggel is, hogy a Budapest Ragtime Band úgymond előzenekara lehettünk a helybéli Fidelitas locsolóbálján. Bizony egy ponton megrendült a féltve őrzött apolitikusságunk, de hát mégiscsak a fent említett zenekar cuccán nyomhattuk le a sót, és az ilyesmi nem mindegy, kérem. A hely szelleméhez mérten igyekeztünk a repertoárunkon is finomítani, például nem a Ha az életbennel kezdtük a sort, meg ilyenek. Erre az alkalomra készült el a Jazz 2 - PestiEst című számunk, néminemű EmilRulez! behatásra. Meg egy gitártémára épülő alapvetően improvizációs műdarab. Meglehetősen nagy merészségre vall ilyen képzettséggel improvizációs darabot játszani élő fellépés alkalmával, ezt aztán koncert után mi is beláttuk. De feszültségoldónak jó volt. Sőt még a Ringasd el magad-at is játszottuk, dobszólóval a közepén. És a lájtosabb darabokat, mint az IWill Survive és a Kiss Me. Előszőr életükben még szüleim is megtisztelték jelenlétükkel az előadást, úgyhogy ehhez mérten kellő idegfeszültséggel állhattam a mikrofon és effektpedál elé. Hát, mit ne mondjak... Nem voltak elájulva a produkciótól. De az a fő, hogy én sem ájultam el, ráadásul volt, akinek tetszett, amit csináltunk. Mondjuk azoknak, akik nem a hangfalak háta mögött ültek.
Majd ezt követően, mármint mintegy másfél hétre rá (amint azt már említettem volt) a Faház Pincében tartottuk meg a második "jubileumi" koncertünket. Hát ez a koncert is bővelkedett izgalmas fordulatokban, kezdve azzal, hogy amint az már a beállás során kiderült, a helyiség visszahangzott mint a veszettség, amitől begerjedtek a mikrofonok és az egyetlen kontrollhangfalunk, ami még mindig a Karva otthoni gyakorlóerősítője volt. Egyben. Ráadásul túl hangos volt a dob, a gerjedés miatt nem is tudtuk a hangerőkülönbséget a gitárok és az ének javára csökkenteni. Megkértük Danit, hogy játszon hallkabban, de mivelhogy főleg pop-punk számokat játszottunk, így nem várhattuk el, hogy végig seprűvel játszon. Úgyhogy mire ez mind kiderült, már megint meglehetősen nagy ganéban éreztük magunkat a koncert előtt, nembeszélve arról, hogy Peti és Donát egy idő után leléptek dohányozni, így egyedül kellett tekergetnünk a potmétereket, s közben kipróbálni az effekteket. Na ekkor sétált le a pincehelyiségbe egy jobbkifejezéshíjján félhosszú hajjal megáldott ürge, fekete szerelésben, akinek a nyomában egy langaléta göndörhosszúhajú srác grasszált, valami ingben. Lehet, hogy kockás ingben, bár erre nem mernék megesküdni, de végülis történetünk szempontjából ez majdhogynem teljesen lényegtelen. Szóval a ficere elkezdett bennünket ott kérdezgetni, illetve próbálkozott csak, mert mi Karvával éppen el voltunk foglalva a tekergetnivalók csavargatásával és a csavargatnivalók tekergetésével, és egyébként is meglehetősen dühösek voltunk, hogy a srácok ugyan hol a búsban lehetnek, így koncertkezdés előtt húsz perccel, amikor még semmi sincs kész. Szóval meglehetősen tőmondatokban válaszolgattunk a pasas kérdéseire, olyasmikre, hogy miket játszunk, mi a felállás, ki énekel, ki gitározik, satöbbi. "Na," -gondoltam,- "már megint egy Chicagó féle zűrös alak, aki majd meghív bennünket mindenfélére, meg azt mondja, hogy majd ő lesz a menedzserünk..." De az ürge csak nem kopott le, hanem tovább osztotta az észt, hogyasszongya, hogy ő is zenész, meg valami Pál Utcai Fiúk nevezetű zenekarban játszott, meg a Lecsó is itt lakik valahol a Faházzal szembe... Miközben hangoltam, a Lecsó név azért némi halvány derengést ébresztett agyamban, közelebbről a homloklebenyem frontális centrumában, hogy mintha már találkoztam volna ezzel a névvel Kispál-koncerteken. Úgyhogy aztán asszem a G húr hangolása közben feltettem azt a kérdést, miszerint: "Te, az a Lecsó tud gitározni?" De aztán itt nem hagytam abba: "Merthogy a múltkor valamelyik koncerten a Kispálék elkezdtek improvizálni valamit, erre aztán a Lecsó belejátszott egy olyan oda nem illő akkordot, de olyat..." Erre aztán az ürge azt a megnyugtató választ adta, hogy az biztos csak az addigra már elfogyasztott alkoholmennyiségnek volt köszönhető. Mer amúgy a Lecsó tud gitározni. Dehát az a Kispál András sem olyan nagy etwas... Mármint még ezt is ez az illető mondta. Ebben aztán egyetértettünk. Na aztán elcsavartak felfelé, mondták, hogy majd még lenéznek, ha elkezdtük. (Végülis már nem tudom, hogy aztán mikor is döbbentem rá, hogy az az ürge a "Pappernő" volt, meg hogy egyáltalán ki is az a Pappernő, de az biztos, hogy jó pár hét beletellett.)
Na de térjünk vissza a koncertre, mert végülis arról van itt szó, kérem. Nekem speciel ez volt az első fellépés, amit élveztem, az elején bemondtunk a lelkes haveri közönségnek valami abszurd köszöntőszöveget, aztán kezdődhetett a zúzás. Mint már említettem főleg pop-punk számokat játszottunk, mint például a Sk8er bOi-t Avril Lavignétől, az All The Small Things-t a Blink 182-tól, vagy a Wheatustól a Teenage Dirtbag-et. És persze a régi slágereket, az I Will Survive-ot, a Kiss Me-t, no és a nagy Swung-os opuszokat, mint például a Partfischt, és a Kispáloscht. Persze voltak kisebb-nagyobb üzemzavarok, gerjedések, na és volt amikor egyáltalán nem hallottam semmit a gitárból és az énekből, így emlékezetből próbáltam rátalálni a helyes hangfekvésre, több-kevesebb sikerrel. Mégis néha-néha már egy igazi felszabadult zúzás volt, olyan jó undergroundos punkos feelinggel, és közben legalább két kilót leadtam... Csak az rontott némiképp az összképen, hogy véletlenül egy rózsaszín pólóban nyomtam mindezt. Szóval annyira nem volt hiteles az underground hatás. Karva meg piros, kékcsíkos retró dzsekiben szaggatta a húrokat. Péter piros ingben. Vagy nem. De a falak azok narancssárgás-vörösek voltak, az biztos. Hát mit is beszélek, ez már tiszta Burning Hell! Ami már aztán tuti underground!
No aztán elérkezett 2003 nyara, amikor is kitaláltuk, hogy elkészítjük "hómméd", azaz házi stúdiófelvételeinket a pinyóban. Péter barátunk ért valamicskét a számitógépekhez, így hát összedobott nekünk egy digitális stúdiót, és máris csaphattunk bele a lecsóba, illetve a húrokba. Nagyon szakszerűek akartunk lenni, így hát minden számot metronómra vettünk fel, és minden hangszert, illetve szólamot külön sávokra. A minőségre törekvés végül a mennyiség rovására ment, vagyis mindösszesen egy számot sikerült teljesen feljátszani, ez volt a Schenki, illetve akkor még Kispálosch című számunk. Annak is egy világfájdalmas-poppunkos változatát sikerült elkészítenünk, mondanom se kell, hogy az eredeti koncepcótól teljesen eltérően. A Schenki ugyanis eredetileg egy vidám kis nótának íródott, amit ugyan átleng a nem is olyan enyhe irónia, de attól még mit sem veszített volna könnyedségéből. Hogy ez a 2003-as változat mitől lett ilyen a sír szélén kaparászós, arra én már konkrétan nem emlékszem, de nyílván az akkori zenei behatások következtében, nem szem elől tévesztve ugye az ezidőtájt általunk játszott műanyag poppunk-slágereket sem. Aztán mikor ezt a számot nagyjából sikerült összerakni, már erősen kezdett döglődni az a konfiguráció, amivel ugye ezeket a felvételeket gyártottuk, mígnem visszadta lelkét a konstruktőrnek, és így átmenetileg kénytelenek voltunk felfüggeszteni a stúdiómunkát.
Ellenben az egy szál élvezhető kategóriába sorolt hangfelvétel társaságában a csapat Salgótarján felé vette az útját. A zenekari Trabantban maxhangerőre tekerve szólt a Schenki míg sikerült eldöcögnünk a csapatépítő túlélősó helyszínére, fel a nagy hegyre a salgótarjáni rádiótorony lábához. És itt most a szerző undok lesz, és nem fogja elmesélni, hogy miként vették körbe a házat egy éjjel a rettenes, nagy, sörtés vaddisznók, és majdhogynem rögtön ezután pedig miként szálta meg a szobákat egy csapat tízcentiméteres hosszméretekkel rendelkező dacos lódarázs... (és azt sem, hogy miként vertük vissza meg-megismétlődő támadásaikat egy szál féligüres toalett-légfrissítő segítségével...) Mert ahogy egyik volt osztályfőnökünk, (aki mellesleg matek-fizika szakos) mondta volt: lényeg a lényeg, vagyis hogy a csapat túlélte az akciót, és lelkiekben megizmosodva tekintett a rá váró feladatok amperszagú apoteózisára.
A nyár elmúltával pedig el is jövendenek vala ezek a dolgos köznapok, és szerény hőseink egy újabb fölfedezéssel lesznek gazdagabbak: vagyishogy milyen jó album is a Kispáléktól a Föld,kaland, ilyesmi. Mondom, mindez vala 2003 őszén. Én erre a felfedezésre éppen portörlés közben jutottam, Karva sztoriját közelebbről nem ismerem, de ez mit sem változtat a lényegen: igazából ez volt az első Kispál album, ami tetszett nekünk. Asszem még a dobosunknak, Daninak is. Így hamarosan úgy éreztük, hogy talán revideálni kéne az eddig következetesen hangoztatott "ffújkispál" álláspontunkat. Valahogy bejött nekünk az az üres hangzás, az a lavórba micsodálós. De legfőképpen az, hogy csak egy szólógitár volt benne, amit az akkori felállásunkkal talán még a legkönnyebben reprodukálhatónak éreztünk. Pláne, hogy csak egy gitárosunk volt, a basszuson kívül, természetesen. Meg is tanultuk szinte az összes számot róla. Néha találgattuk, vajon mikor adhatták ki ezt az albumot. Olyan 2000 környékére tippeltünk. Aztán mikor megtudtuk az igazat, nevezetesen, hogy ez volt a második albumuk, és hogy 92-ben adták ki, hát egy világ omlott össze bennünk. Végre úgy éreztük, hogy találtunk egy miénkhez nagyon hasonló koncepciót, és erre kiderült, hogy ilyen elmaradott az ízlésünk?! A felismerés egy szívlapát erejével csapott le ránk. De ez már az életünk legelső normális Kispál-koncertjén történt, vagyis ez volt az első alkalom, hogy vettünk rá jegyet, meg még pénzt is adtunk érte. Karva előre ment pogózni, én meg hátramentem sörözni, így figyeltük közösen a színpadi történéseket. Aztán koncert után beszélgettünk egy kicsit Fricivel, aki lokálpatriotizmusából fakadón mindig dabasi tejet vesz, és aki feleannyi pénzért adta el nekünk a Kispál-daloskönyvet. Mivelhogy csak annyi pénz volt nálunk. Végül Frici volt az is, aki felvilágosított bennünket arról a tényről, hogy az a Föld, kaland, ilyesmi bizony '92-es ám.
Hát igen, a szerzőnk itt egy kissé pironkodva kénytelen bevallani: kissé összekeverte az események kronológiáját. Na de talán nem is olyan nagy baj ez, mentegeti gyorsan magát, hiszen szellem és eszmetörténeti szempontból mindenképpen összetartozott és egy folyamatot alkotott a poppunk irányzattól eltávolodva egészen a kispálosodásig történő elmozdulás. Az események kronológiája azonban úgy nézett ki, hogy 2003. november 14-én volt szerencsénk résztvenni a volt gimink által szervezett öregdiák esten, majd egy nappal később vala az önálló koncertünk Halásztelken, majdcsak jóval ezután, december 13-án részesülhettünk a pecsás Kispál-koncert kegyeiben.
Szóval újra nekiláttunk szervezni az immáron már hagyományosan novemberben megtartott halásztelki önálló estünket. Közben ránktört az érzés, hogy a két tajti-láda már valahogy nem elég nekünk, így ismét gyakori vendégei lettünk a Deák-téri hangszerüzletnek. Az üzleti tárgyalások során az is kiderült, hogy a ládák valahogy eleve furán lettek megkonstruálva, ugyanis a középmagas tartomány egy viszonylag jelentős hányada hiányzik az általuk megszólaltatott hangokból. Ezen egy kissé fennakadtunk, de inkább a probléma megoldására koncentráltunk aztán, miszerint, akkor most vegyünk egy pár egyel nagyobb tajti ládát vagy valami mást de akkor abból csak egyet, vagy akkor most mi legyen. Végülis hosszas tanakodás után az utóbbi, a vagyakkormostmilegyen megoldást választottuk, vagyis volt ott egy JBL hangfal-pár, amelyiknek valami gond volt a csipogójával, de állítólag javítható volt a probléma, és így elvihettük olcsóbban a készülékeket. Valamint beszereztünk egy iszonyat-wattos keverőerősítőt is. Mindezt persze még mindig diákhitelből. És ha belegondolok, hogy ezt akkor milyen nagy merészségnek éreztük, mert úgy éreztük - egy kis enyhe nyomással a gyomorban -, hogy "na, most kezdjük el felélni a jövőnket", hát most, egy év távlatából csak mosolygok ezen,... mert ugyanis tényleg. Azonban a nagy tételben történő vásárlásra tekintettel megígérték nekünk a srácok, hogy még a koncert előtt megjavítják nekünk a JBL-t, és így is lőn, sőt a koncertre még egy harmincméteres stage-kábelt is hozzánkvágtak, hogy használjuk egészséggel.
Az önálló estre történő felkészülés közben azonban befutott még egy meghívás, nevezetesen a régi gimink szervezett egy öregdiák-estet, ahol mindenféle volt és jelenlegi diák csillanthatta meg tehetségét a legkülönfélébb műfajokban, a brékdensztől a prozódikus monológokig. Vagyis ez adta volna az est kevésbé meghitt, esztrád-jellegű hátterét, hogy aztán könnyed beszélgetéssel folytatódjék a parti, ahol a rég nem látott ismerősök és ismeretlenek, valamint a gimi jelenlegi és ex-bikái és szupernői üdvözölhették egymást. A beszélgetős rész végén pedig következett a tervek szerint egy kis levezető "ereszdelahajam" jellegű bulej a menzában, ah, akárcsak azokban a régi szép időkben. Namármost, ezen a bulin a régi gimis zenekarok léptek vón föl, ilyen nagyágyúk, mint a Tubifex, meg ugye a Divina Machina, de kaptunk egy fülest, hogy mehetnénk mi is - annak ellenére, hogy a mi zenekarunknak a gimis éveinkben még csak a csírája létezett és az is csak viszonylag kevésbé látványos formában. Ennek ellenére a viszonylag jó összeköttetéseknek hála minket is vártak szeretettel, különös tekintettel az egy évvel azelőtti, szépemlékezetű művészeti estes fellépésünkre. Úgyhogy már készítettük is a kockásinget, valamint megkettőzött erővel próbáltunk az eseményekre.
Majdan eljövend a nap, november 14-e is, amikor béemeltük a hangszereket s az egyik hangládát az autókba és nekivágtunk a gimi felé vezető útnak. És most tessék figyelni, mert most aztán sztori következik.
Trombitás-legényünk, a Péter, és Karva aki mitfahreri minőségben tartózkodott a fehér Renaultban, szállították magukat a és a cuccokat a gimi irányában, Dani és én pedig külön-külön, az erre a célra elrabolt családi autókkal haladtunk a jelzett irányba. Szóval Péter és Karva robogtak szép nyugiban, de amikor már csak pár száz méter választotta el őket a hőn áhított célbaérkezéstől, a körforgalomnál valaki be akart vágni eléjük, aminek Péter barátunk kevésbé örült, és igyekezett az illetőt ebbéli szándékában minél hatékonyabban megakadályozni. A két ellentétes akarat egymásnak feszülése végül egy szolid kis dudálásba torkollott, aztán meg anyázásba is, sőt, mikor aztán a gimi előtt megálltak hőseink és a piros-autós ámokfutó, még akkor is szidták egymás fel- és lemenőit. Karva természetesen vérmérsékletének megfelelően nem vett részt a fenti műveletekben, valamint ő már ekkor sejtette azt, amit Péter barátunk még nem... Vagyis aztán mikor sikerült leparkolniuk és mindenki magához vett egy-egy cipelésre alkalmasnak látszó tárgyat, megindultak a gimi benseje felé, azonban a menza helyiségében Péternek hirtelen szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a dobok mögött az az ürge ült, akivel pár perce még olyan kedélyesen ordítoztak... Hajjaj... Ekkor érkeztem én, majd aztán Dani is a tett színhelyére, mit sem sejtve természetesen, de aztán cipelés közben mi is fel lettünk az eseményekről világosítva. Odabenn aztán még elhangzott néhány félhangosan mormogott megjegyzés, de Viktor (a Divina énekese) megjegyzésére ("majd utána lerendezitek") már szinte nem is volt szükség, mert aztán hamar összehaverkodott mindenki mindenkivel, sőt a beállás után Tibi (merthogy így hívták a piros autós dobost) még rögtönzött doboktatásban is részesítette a mi Daninkat. (Karva hozzáfűzi, bár a lényegen nem sokat változtat: Péter koma vágott be a Zelenák mester elé, és hirtelen mindenkinek feljebb állt. A parkolóban én már tudtam, hogy ő fog dobolni a Divinával, mert a Robi mondta (Robi = Divina-gitáros, volt osztálytárs), ettől a helyzet mókás és aggasztó lett egyszerre, de rajtam nem volt golyóálló mellény, ezért rájuk bíztam, egy "hagyd már" után.)
Na de előbb a beállásról is essék néhány szó. Ugyanis az se volt semmi, mármint az az élmény, amikor a Divináék belecsaptak a húrokba és olyan hangzásuk volt hogy csak néztünk, és én odasúgtam Karvának, hogy: "és mi ezek előtt fogunk fellépni?" Persze ismertük mi már azelőtt is a Divina munkásságát, de igazán csak most estem hanyatt a tudásbéli különbségektől. Meg nem is igazi Divina volt ez, mert ugye a Tibit se láttuk még a Divina dobjai mögött, meg a Levi helyett is egy hót vadidegen ürge nyomta a basszust. Na de a Divina szokatlan felállása nem is izgatott bennünket annyira, illetve konkrétan engem inkább az izgatott, hogy mért olyan sz*r az előző nap vásárolt KORG X-30 nevezetű multieffekt pedálom, és hogy mért kellett leejtenem a kedvenc gitáromat a menza gerecsei vörös-márvány padlójára. Aztán mikor mi jöttünk a beállással, még továbbra is sz*r volt a pedál és nem is sikerült egy normális hangzást beállítani, bármennyire is próbált a Divina gitárosa, vagyis Robi is segíteni a különféle tekergetnivalók csavargatásával. Aztán végülis sikerült egy közepesen pocsék hangzást elérni, amivel már megkezdődhetett a beállás. A mi beállásunk a Divina jó hangulatában telt, amikor felismertek egy-egy általunk játszott slágert, akkor elkezdték teli-torokból üvölteni, mire mi megnyugodtunk, hogy a számokat legalábbis felismerhetően el tudjuk játszani. A beállás után pedig kimentünk egy kicsit öregdiák-találkozni, de aztán hamar elment tőle a kedvünk, úgyhogy inkább a Tibi rögtönzött dobos-bemutatóit csodáltuk, meg Viktor apjával, a "szakállas sráccal" beszélgettünk mindenféle technikai tudnivalókról.
Minden zenész életében eljövend az a pillanat, amikor azt mondják neki, hogy "kezdjétek el" (érdekes, hogy ezt mindig többes szám első személyben ragozva vágják az arcába, még akkor is, ha történetesen egyedül áll az események színterén) - úgyhogy aztán ez a pillanat a mi életünkben és azon az estén is eljött, úgyhogy elkezdtük. Mivel nem volt senki még a menzán, ezért egy könnyed bemelegítőszámmal indítottunk, ami nem is volt része az aznapi repertoárnak: a Partfisch-sal. Ez úgy látszik, megtette hatását, mert kezdtek beszállingózni az emberek. Aztán még olyan számokat nyomtunk, mint a Teenage Dirtbag, meg az All the small things, na és persze az I will survive alternatív változatát, Péter trombitaszólóival, és persze volt már akkor egy egészen kiforrott Jazz 2 - Pesti est, szintén fantasztikus trombitaszólókkal. A művészi átélés közvetítésében egy kicsit megakadályozott az, hogy a koncertkezdetet jelképezendő lekapcsolták a világítást és csak a dobszerkó mögött elhelyezett lila neonfénycső ontotta félvaksötétben próbáltam kitapogatni az egyes bundokat. Nem mondom, hogy minden hibától mentesen játszottunk volna. (Sajnos én már akkor is elég erőteljesen "vizuális típusú" gitáros voltam, de azóta ezt a csorbát próbálom -próbáljuk- kiköszörülni.) Viszont volt nagyon klassz kontroll, és az éneket is lehetett hallani - ami számunkra ezekben az időkben még az újdonság erejével hatott.
Aztán átadtuk a terepet a Divináéknak és ők nyomtak egy amolyan igazi, kockásinges, "break on trough to the other side-os", gimis bulit, mint a régi szép időkben. Újra 12 évesnek éreztem magam, vagy még annál is jobban, mert nem kellett izzadt, pubertáló srácokkal lassúzni a November Rainre. Aztán a buli előtt, vagy utána vagy közben - a fene se tudja már- Karva és én (vagyis Súg, na mindegy) egyszercsak hirtelenjében arra eszméltünk, hogy a hármasiskola tesitanár-fenegyerekével, a Farkas Zsolttal, valamint a Tibivel sörözünk nagy egyetértésben és a legnagyobb haverságban, bár a Farkas Zsoltot én utoljára 9 éves koromban láttam, és már akkor is határozott véleménnyel rendelkeztem róla. Na de miközben ott kedélyesen kvaterkázgattunk, meg kvaterkázgatva kedélyeskedtünk, megtudhattuk, hogy a Tibi régebben a Pál Utcai Fiúk nevezetű műintézményben dobolt, sőt az a srác, aki most itt a Divináékkal basszusozott még mindig a PUF basszusgitárosa. Hát mi erre kábé egy olyat reagáltunk, hogy "aha", merthogy még mindig csak halvány balsejtelmeink voltak arról, hogy akkor most a PUF-fot eszik-e vagy isszák, de persze, lehet, hogy akkor már hallottuk a Fiatal lányokat.
Aztán másnap meg ugye a Halásztelek életében meghatározó szerepet betöltő évi rendes Swung önálló koncertre készültünk a házasságkötő teremben. A harmincméteres stage-kábelt lókolbásznak becéztük és végigfektettük a fal mellett. A frissiben szerzett két JBL-t beállítottuk a színpad két szélére, a túlsó oldalon, a lókolbász végén pedig Peti és a Donát kevergette a hangzást a vadiúj keverőerősítőn. Monitorhangfalként még mindig Karva gyakorlóerősítője szolgált, így némileg hiányoltuk az előző este megszokott remek kontroll-hangzást. Mikor a beállással végeztünk, betettünk felvezetőzenét is: a minden szempontból stílusazonos Emil.RuleZ! albumot. Közben fogadtuk a vendégeket. Volt Swung-os nyomda is, ami különösen a fiatalabb rajongóknak jött be. Aztán kis csúszással elkezdődhetett a koncert. Jó sok számot játszottunk, viszonylag nagy svunggal. A teljes időtartam visszatapsokkal együtt valószínűleg kitette a két órát is. Volt kivánságműsor is, illetve ha az nem is, de "műsor" mindenképp: a koncert háromnegyede felé egy illető egy tízezrest lobogtatva jött a színpad elé, hogy játszunk már valamit a Piramistól. Aztán hosszabb csevej alakult ki ebből, végül elénekeltem annyit, hogy "minden gazdagságom hangok és szavak", és itt meg is állt a dal. A csávó mindenesetre otthagyta nekünk a pénzt, amit én koncert után igyekeztem neki visszaadni, mondván, hogy úgysem érdemeljük meg, mert nem tudtuk eljátszani a számot. Ebben aztán az ürge igazat is adott nekünk, és meghívott bennünket mindenféle piára, sőt felajánlotta azt is, hogy próbálhatunk nála, mert van egy kétszáz négyzetméteres háza, aztán kis idő elteltével már azt mondta, hogy még el is vesz bennünket feleségül. Mármint csak Karvát meg engem, a fiúkat azért mégsem.
Aztán pedig az újabb nevezetes dátum a zenekar életében a december 13-a volt, vagyis a fentebb már említett pecsás Kispál-koncert. A koncert előtt találkoztunk Emesét éneklő gimnazistákkal a kisföldalattin, aztán egy kis bolyongás következett a Városligetben, merthogy Karva elméletileg tudta az utat, de utoljára 10 éve járt a Pecsában. "Kispál ujjaiból semmit nem lehetett látni" - mondta Karva, és én elhittem neki, mert ő azért mégiscsak az első sorban volt, én meg majdhogynem a söröspultról figyeltem a színpadi történéseket. Aztán lett Kispál daloskönyvünk (Karva visszaemlékszik: és beszélgettünk Fecó önkéntes segítővel, és büszkén kijelentettük, hogy mi nem hallgatunk Kispált otthon, nincs meg egy lemezük sem, csak a koncertjeikre járunk - ez igaz is volt akkor! - és hogy én már tíz évesen ismertem a "lenyeltem egy kétforintost, hogy telefonálhassak a magányomba" számot és utáltam, igazán kedves volt tőle, hogy kedélyesen elviselt minket), utána meg gyalogoltunk hazafele a rohadt nagy hidegben, közben énekeltük a Húszárnótát és csurogtak a könnyeink. Mármint a hideg miatt. Szerencsére egyszercsak jött Réka, Karva nővére a meleg Suzukival és felvett bennünket a körúton.
No, ezzel bé is fejezem az extra hosszú tizedik fejezetet, és aztán (majd egyszer) jöhet az a tizenegyedik is.
Kedves feleim! Megpróbálom újfent összeterelni az emlékezetemben található fehéregereket és valamit kiprüszkölni magamból, ami hihető is meg talán egy kissé meg is felel a valóságnak.
Szóval asszem ott tartottunk, hogy a Pecsás Kispál koncert után eljövend 2004. is, annak januárja, majd annak februárja, írni kellett ilyen izét, ilyen szakdolgozatot vagy mit, legalábbis nekem, aztán mondták, hogy akkor védjem is meg, úgyhogy jó erősen magamhoz szorítottam és úgy cipeltem mindenhova. Közben Péter barátunk bejelentette, hogy ő most már dolgozó ember, és ennek megfelelően nem fog majd ráérni holmi trombitálgatásra, ráadásul ő nem is egy szólisztikus hajlamokkal megáldott ember. Mi eme kijelentések hallatán pislogtunk erősen, mert egészen addig meg semmi ellenvetése nem volt a szólisztikussággal szemben. Mit volt mit tenni, azért mi folytattuk a szomszédok és Csibi néniék hallóidegeinek örlését, így lettünk már megint rakkenrolltriáda. Más szólóhangszer híjján újfent nekem kellett magamra vállalnom a szólisztikus feladatokat, ami egyrészről jó volt, mert jelentősen fejlődött az ujjbegykoordinációs készségem, másfelől rossz volt, mert nem tudtam közben énekelni, ami hosszú távon kissé azért már idegesített. Ezidőtájt Karva vállalta át az énekelős feladatokat. Technikai fejlesztési kurzust irányoztunk elő maguknak, így tudatosan nem vállaltunk be egy fellépést sem. Helyette inkább megtanultuk a Föld, kaland, ilyesmi c. Kispál és a Borz album majdnemösszes számát.
Ígyszólván szinte eltemettük magunkat a pince hűs légterébe, azonban egy váratlan ajánlat mégiscsak közbeszólt, nem tudtunk ugyanis ellenállni annak a lehetőségnek, hogy a Halásztelki Május 1-ei Feszten felléphessünk, ún. a Deák Bill Blues Band "előtt". Egy másik halásztelki sufni-zenekar is velünk tartott, a Spleen nevezetű.
De még a május 1-i fellépés alatt történt egy és más, amiről, így egy év távlatában is még elég nehéz konzisztens módon beszámolni. Ugyanis újabb zenei behatások történtek itt, elsősorban a Vidámpark részéről. Az úgy volt, hogy szakmai gyakorlatom hat hete alatt az én kisfőnököm (DoktorCsákóGergő mély tisztelettel) egyszercsak hozzámvágott egy kazettát Vidámpark (10 új sláger, Cracowia Express) felirattal. Aztán a kettes villamoson, amint hazafele zötykölődtem rajta a forgóban állva nosza be is raktam a walkman nevezetű masinériába. És aztán majdnem kiugrottam a villamosból attól, amit hallottam. "De hisz pont valami ilyesmit akarok én is!!!!" Kiáltottam fel - gondolom viszonylag hangosan. Az Echte Ungarische Gentleman című szám volt az egyébként, aminek hangjait én ott legelőszőr életemben hallottam. Aztán persze szorgosan tanulmányozni kezdtem a többi dalt is, majd átmásoltam a kazit a zenekar többi tagjának is. Szóval ez volt az egyik zenei behatás egyfelől.
Másfelől meg ekkortájt már elkezdtem a Pál Utcai Fiúk nevezetű formáció zenei munkássága irányába is kutakodni. Ennek eredményeképpen előszedtem azt a kazit, amit úgy kaptam kölcsön, hogy Alvin és a Mókusok volt rajta, viszont a B oldalon volt még egy kis PUF és azt is átvettem. Majd a honlapról töltögettem le mindenféle rissz-rossz kiadatlan felvételt, ami mondanom se kell, nem nyerte el tetszésemet, viszont a vendégkönyvbe kiválóan lehetett írogatni és beszólogatni, így ismerkedtem meg "wirtualischeweise" a BékyZolival és az ID-vel. ID éppen akkoriban keresett énekest a bandájába, én meg akkoriban pont éneklési hiányban szenvedtem, így mondtam, hogy addigis míg találnak, én szívesen bármit, bármikor, akárcsak vokálozni is. Közben voltak valami államvizsgák is, ami abból állt, hogy egész nap otthon kellett ülni és mindenfélét olvasni, majd amikor már nagyon félt az ember, akkor kiöltözött és három komor pofát vágó ember előtt megpróbált minél többet beszélni egyhuzamban. Na de egy-egy ilyen kiöltözés után volt egy-két nap pihenésnyi idő, amit kiválóan fel lehetett használni arra, hogy elmenjen az ember élete első PUF koncertjére, vagy hogy fellépjen Május 1-én a halásztelki focipálya mellett, vagy esetleg arra, hogy megnézze ID-ék koncertjét a Tordasi Napok keretében.
Szóval akkor térjünk rá a Május elsejei fellépésre, ahová eljött ID is, akit aztán kiderült, hogy valójában Izsák Daninak hívnak, meg a Józsi nevezetű haverja is, aki a zenekaruk, a Helybéli Hősök ritmusgitárosa. Hát a fellépés maga elég érdekes volt, bár itt már a profizmus igényével léptünk fel, természetesen profizmus nélkül, de legalább az igény megvolt bennünk rá. Emlékszem, sütött a nap, mint a veszedelem, le is égett egyből az addig csak szobám mélyén barnított fejem. Közben szép, lila fodrú viharfellegek tornyosultak, ezért erősen drukkoltunk az előttünk fellépő kórusnak, hogy sikerüljön mihamarább befejezni repertoárukat. A kórusban egyébként Péter nevezetű ex-trombitásunk is fellépett, de ez se derített bennünket jobb belátásra, tuszkoltuk fel a Spleen együttest, hogy játszanak már, mielőtt végképp rosszra fordul az időjárás. A Spleen le is játszotta, amit kellett, jöhettünk hát mi, és ekkor úgy látszott, mintha mégsem lett volna olyan sürgős annak az esőnek esni, mert hirtelen egy kicsit kitisztult az ég, így nagyobb elánnal csaphattunk bele a húrokba. (És a nap és a csodás piros led kizárólag transzcendens kapcsolatának következtében fél hanggal feljebb hangolt E húrral. - Karva) Játszottunk All the small thingst, Partfischt, Schenkit, I will survive-ot... és még gyorsan valamit el akartunk kezdeni, de ekkor már nagyon vehemensen fújt a szél, és hamarosan nagy kövér csepekkel elkezdett esni az eső... Effektet, gitárt, dobot mi még ilyen villámgyorsan azóta se szereltünk szét és pakoltunk össze, s mire végeztünk már úgy szakadt, (de télleg) mintha a dézsából öntötték volna. Ugye azt nem is kellett mondanom, hogy ez szabadtéri koncert volt, és a színpad felett sem volt semmiféle ácsolmány? Na azért. A hangszereket bedobtuk az autóba, aztán a helyszínen felállított katonai sátrak alól néztük az égi víznek esését. Közben telefonos kommunikáció útján összeszedtük ID-ét és Józsit, akiket így végre élőben is megismerhettünk. A megismerés folyamán ID kezébe nyomtunk egy tál gőzölgő gulyáslevest, amibe néha beleesett az eső, de egyébként más említésreméltó nem történt vele.
Illetve talán csak annyi, hogy e napon csatlakozott hazánk hivatalosan az Európai Unióhoz.
Aztán még biztos történt mindenféle más is, de én viszonylag el voltam vonódva a világtól, lévén, hogy egészen júliusig nekem be volt fülem-szemem tapasztva a vizsgák által, nem is értem, mért én írok erről az időszakról. De a vizsgák alatt sem állt meg a zenekari lét, bár mindannyiunk külön-külön folytatta aztat(at). Én pölö megvettem a PUF Közönségest, bár azt se bírtam meghallgatni, mert iszonyú hamis volt rajta a vokál, de még az ének is... De egyszer pont a legnagyobb magolás közepette lementem a Black Machineba, ahol a PUFék régi-új felállásban játszottak mindenféle ismert előadók ismert rakkenroll számait, az viszont nagyon jó volt. Aztán csak vége lett azoknak a rühes vizsgáknak és akkor én elhatároztam, hogy megtanulok most már tényleg rendesen alkoholizálni, mert mégiscsak hogy néz ki az, hogy itt áll valaki 23 és háromnegyed évesen és még sosem áldozott tisztességesen a rakkenroll életformának. (De így volt aki tudta merre megyünk haza - Karva, nem mintha én annyit ittam volna, de első év végére már nem jegyeztem föl a naptárba a Great Alkoholizéjsönöket.) Tudom, hogy ez abszolúte nem tartozik most ide, de azért elmondom, hogy legelőszőr is egy sörrel kezdtem, aztán már az Erdős kocsma udvarán megrendezett helyi rockfeszten már kettő és felet is le bírtam nyomni, és iszonyú büszke voltam magamra. A Sziget fesztiválon már feltornáztam a szintemet három sörre és egy vbk-ra. Aztán már valahogy el is veszítettem az érdeklődésemet a dolog iránt, és nem hajszoltam többé az eredményeket, egy-két sörnél meg is álltam. Rájöttem, hogy én is képes vagyok rá, mármint az ivásra, és nekem ez elég is volt. ( Egy darabig.) (Karva patyolatfehér életét csak szóban szokta bepettyezni ilyetén történetekkel, némiképp meghökkentést keltve amint ecseteli a végtermék színét, esetlegesen az előállítási módját és a mennyiségét, valamint a bevitt alapanyagokét. - Karva)
Szóval most már tényleg ideje lenne mesélni arról a bizonyos demóról. Talán onnan kéne kezdeni, hogy mikor és hogyan pattant ki a fejünkből a demó ötlete. Sajnos csalódást kell okoznom lelkes olvasóimnak, mert fogalmam sincs. Valószínűleg az ötlet ott keringett már felettünk évek óta, vagy legalábbis már az első, pincés, PC-és kísérletek óta. Mindenesetre az ötlet adott volt, volt is már három, koncerteken is régóta játszott számunk (Schenki, Partfisch, Jazz2-Pestiest). Írtam hozzá még egyet, azt a napot követő reggelen, miután megkerestük Pappernőt a Faház kocsmában a demó ügyében. Na ez a megkeresés sem történt olyan egyszerűen, úgyhogy ezt is elmesélem.
Szóval az úgy volt, hogy ott álltunk Karvával a halásztelki buszmegállóban, éppen valami próba után, és szenvedtünk erősen, hogy hát kéne beszélni az Ernővel, és jó lenne, ha nem egyedül kéne beszélnem vele, viszont ha Karva is jön, akkor nem tud hazajönni, mert olyan későn már nem járnak a buszok, meg egyébként sem ér rá... Szóval szenvedünk, szenvedünk, de mindeközben egy magas, lófarkas, nyuszifogú pasas kezd el integetni nekünk tízméterről, iszonyat nagy intenzitással. Nomiafene, gondoltuk, de a pasas csak nem hagyta abba, aztán oda is jött közelebb, hogy "szervusztok, lányok, hát ti merre mentek?" Meg gondolom, megkérdezte azt is, hogy szintén zenészek vagyunk-e, de erre konkrétan nem emlékszem. Különbenis, a hátunkon mindenféle gitárok lógtak, tehát nyilvánvaló volt. Szóval a pasas jött oda haverkodni, meg mondta, hogy ő is épp indul, elvihet-e bennünket valamerre? Mi meg mondtuk, hogy nem, dehogy, nem, köszi. Jön a busz, elvisz. De a pasas csak erősködött. Meg mondta, hogy ő is zenész. Láttam a vigyorán, meg a lófarkán, hogy tényleg az (aszzem én egész mást láttam a vigyorán meg a lófarkán - Karva), de azért még mindig nemet mondtunk. De aztán addig erősködött, míg csak csak kötélnek álltunk, mondtuk, hogy okesz, akkor vigyen el bennünket Gyártelepre. Na, be is szálltunk a fehér furgon hátsó ülésére, és mikor ránkcsapódott az ajtó, akkor volt egy olyan érzésem, hogy "Na, itt veszett nyoma a Swung együttes két frontemberének". De aztán beszédbe elegyedtünk a szaxofonos csákóval, aki mellékállásban asszem asztalos volt, de lehet, hogy szigetelő. Aztán mikor beértünk a Gyártelepi kereszteződéshez, akkor kiderült, hogy ő is Miklósra megy, úgyhogy megkértük, hogy akkor már vigyen el bennünket a Faházig. Közben megkérdezte tőlünk, hogy ismerjük-e a Pappernőt. Mondtuk, hogy nem nagyon.
Na, aztán a Faháznál kiszálltunk, búcsút vettünk emberünktől, aztán bementünk a Faházba, hogy megleljük Pappernő gitármestert. Ott is ült a második asztalnál, a Zelenák Tibivel együtt. Igazából a Tibiről ismertem meg az Ernőt, de azért, biztos ami biztos a következő szöveggel állítottunk oda az asztalukhoz: "Szervusztok, mi a PappErnőt keressük, te vagy az?" Erre a válasz: "Szervusztok. Én voltam." Aztán mondták, hogy üljünk csak le, mit kérünk. Közben beszélgettek tovább, majd Ernő odafordul: "Felvételt akartok csinálni lányok?" Mondtuk, hogy aha, majd aztán Ernő javasolta, hogy talán akkor tekintsük meg a stúdiót. Úgyhogy átballagtunk a tízméterre lévő haciendájára és megtekintettük. Meghallgattunk ott felvett anyagokat, satöbbi. A csávó tök jó fejnek tűnt, meg minden. Talán még az időpontot is kijelöltük.
Másnap reggel megszületett a Jéghegyek c. szám. Rákövetkező napokban elbattyogtam I.Danihoz Erzsébetre, hogy találjon már ki valami szólót rá. Ki is dolgoztunk valami szlájdos témát. (Nem kötözködom mert olyan szép ez a történet így. - Karva) Közben elmentem gyártelepre egy TRB koncetre. Volt egy olyan szám, hogy öregen és kopaszon..., ... még akkor is a rakkendroll forevör meg ilyenek. Mély hatást tett rám, meg az egész feeling, úgyhogy elkezdtem körvonalazni a Bundásch, kinyír a rakkenroll c. számot. Persze akkor még más volt a címe. Karva vevő volt a témára, úgyhogy kidolgoztuk jobban is, bár végig csak poénnak szántuk. Közben Karvának volt egy jó és valós élményekből építkező száma, a Pajkos nevezetű minimál-hangszerelésű csoda. A problémát az jelentette, hogy Karván kívül más a gitártémát nem bírta ugyanabban a ritmusban eljátszani. A Karva hagyományosgitár-pengetése viszont túl halk, tehát mindenképpen másnak kellett volna játszania. Az itt felmerülő antagonisztikus ellentétek vezettek oda, hogy végülis nem a Pajkos, hanem a Bundásch került rá a demóra. Viszont ne rohanjunk annyira előre az eseményekben.
Események ugyanis voltak bőven. Ugyanis a kitűzött augusztusi napon nem kezdődhettek el a felvételek, mivel az Ernőnek valami halaszthatatlan és sürgős jött közbe, viszont mi erről csak a kitűzött felvétel napján értesültünk, mivel balga módon nem adtunk meg semmilyen telefonszámot, mi meg nem hívtuk fel előtte a Mestert. Az elhalasztódás után már hívogattuk, de sokáig nem tudott időpontot adni, úgyhogy úgy gondoltuk, ideje más irányba is nézelődni. Körbenéztünk a piacon, találtunk is két elfogadható árú stúdiót, és az egyikkel végül meg is egyeztünk, és lefixáltuk az időpontot. Csakhogy.
A kitűzött időpont előtti (-előtti?) este éppen a Gyári úton mászkáltam, konkrétan a város (Szigetszentmiklós) nevezetességeit fotografáltam a vacsiúj digitális fényképezőgépünkkel, és úgy gondoltam, a gyűjtemény nem lehet teljes a Faház nevezetű műintézmény megörökítése nélkül. Nem akartam senki ismerőssel összefutni, így a kerthelyiséget elválasztó nádfal rejteke mögül fényképezgettem, azonban egy csóka még így is beszédbeelegyedett velem, megnézegette a gépemet, majd mondta, hogy van egy fényképezőgép-buzi haverja, mindjárt odahívja. Na a haver ki is jött, bár nem azért, mert hívták, hanem gondolom levegőzni, legalábbis úgy nézett ki. Sokadik hívásra oda is jött hozzánk, kikapta a kezemből a gépet és elkezdte nyomogatni a gombjait, végignézte a készült fotókat, közben folyamatosan kérdezgetett a technikai paraméterekről...
Közben látom ám, hogy a fényképezőgép-buzi haver nem más mint a Pappernő. Mire a fényképezőgépből felnéz, mondja ő is, hogy dejszen, mintha mi már ismernénk egymást. Na, hagytuk is a fényképezős témát, hanem elkezdtem neki mondani, hogy megállapodtunk közben egy másik stúdióval, aki ennyi és ennyi pénzért ezt is ezt vállalta... Erre ő meg mondta, hogy oda ne menjünk, mert nekik is csináltak ott felvételt, és ő annál lényegesen olcsóbban, lényegesen jobbat csinál. Mondta, hogy van is neki egy cédéje, amit ott vettek fel, egyszer menjünk át Karvával és hallgassuk meg a különbséget. Át is mentünk, még aznap, vagy másnap, nem tudom. Meghallgattuk, tényleg volt különbség. Vettünk egy nagy levegőt. "De akkor Ernő, beszéljünk meg egy fix időpontot.." Erre azt mondta, hogy amikorra mi terveztük. Hát mondtuk, hogy mi holnaptól terveztük. Azt mondta oké, pont ráér. Mondtuk, hogy még megtárgyaljuk egymás közt, és aztán még ma visszajelzünk. Mondta oké. Hazavittem kocsival Karvát, útközben gondterhelt sóhajok. Végülis lemondtuk az ipsét (a kitűzött időpont előtti este!) és visszahívtuk Ernőt. Az ipse Karvát és az egész csapatot elküldte melegebb éghajlatra, de úgy, hogy Karva még a beszélgetés után két órával is remegett. (Nem olyan nagy dolog két napig minimálétken lenni a kozmikus elátkozottság állapotában. - Karva). Majd azt mondta, hogy ha ezek után az Ernő valamit elcsesz a felvétel körül, hát saját kezűleg fogja megverni.
Mindenesetre a megbeszélt időpontban megérkeztünk Ernőékhez, hogy kezdetét vegye a demó-hadművelet. Persze azelőtt meg már hülyére gyakoroltuk a számokat, de erről egy életrajzíró sem emlékezik meg szívesen. Dani teljesen vadiúj dobszerkót vett a jeles pillanatra. Úgyhogy kezdésként mindjárt kellett is egy lukat vágni a lábdob elejére, hogy ki lehessen normálisan hangosítani. Karva vágta egy tapétavágóval, sablonként valami jénait talált nekünk az Ernő. Ez a momentum kicsit felélénkítette a csapatot, amely egészen idáig kicsit farösszeszorítósan tipegett a Gitármester otthonában. Na de innentől már gördülékenyen gördültek az események, pillanatok alatt felcsapkodtuk az alapokat, mind az öt számét. Másnap jött az éneksáv meg a mindenféle díszítés, szólózás, vokál. A szólók közben Ernő Gitármester nyomkodta a kutyagépet. Egy ilyen nyomkodásos gitárszóló-felvétel közben (asszem éppen a Bundásch szólóját kreáltuk meg) benézett a Zelenák Tibi is cimbizni. Elmondta, hogy anno ők is így vettek fel egyszer valamit. Megnyugodtunk. Aztán egyszer pihenésképpen megismerkedtünk John Scofielddel és munkásságával. Harmadnapra nem emlékszem, aztán még megkevertük és kész is volt a demó. Aztán visszamentünk, mert nem tetszett a keverés, valamint az egyik szám eleje le is maradt véletlenül. Újrakevertük, és úgy véltük, remek lett. Gyorsan másolás négy példányba, és döngetés a nyitott ablak mellett.
És hogy mit csináltunk aztán a demóval? Na ez már legyen egy külön fejezet.
Be kell, hogy valljam, hogy azóta is évek teltek el mióta az előző fejezetet befejeztem, és hát azok az események, amelyekről most szólanék szintén vagy három éves távolság homályába vesznek, és akkor még nem is beszéltem az esetleges délibábokról és egyéb zavaró vizuális hatásokról. Ennek ellenére legjobb tudásom szerint ráncolom most homlokom az emlékek után kutatva.
Hogy hogy is volt... 2004 ősze... igen... kész lett a demó, körülbelül szeptember elején és aztán gyorsan csinált Karva egy zenekari honlapot, amire feltöltötte mp3-ban is a számokat. A honlap-dízájn koncepciója a koncepcionális spontán kuszaságra épült, vagyis egy nagy zöld felületet kell elképzelni, felül négy kis képpel a tagokról, aztán imitt-amott elhelyezve aktiválható firkák és feliratok. És hát persze legfelül szerepelt a korszakalkotó zenekarnév: MEZÍTLÁBa PARKban. Igazából nem volt korszakalkotó, de az ezt megelőző nevet (Majdnem Üzembiztos) különféle okok miatt el kellett vetnünk és hirtelen nem jutott jobb az eszünkbe. Meglepő módon a demónak lett is kis visszhangja ott a világhálón, mert egy szép napon (vagy lehet, hogy nem volt szép, ki emlékszik már erre) kaptam egy sms-t az alábbi szöveggel: „Helló te vagy a betonoszlopot ölelő?” Válaszoltam, hogy nem, hanem a Karva. Aztán ez a beszélgetés abba is maradt, de egy másik szép napon aztán megkeresett bennünket a Kaukázus zenekarból a Kardos, hogy szeretnének velünk játszani, mi meg mondtuk, hogy jó. Sőt, még egy másik zenekar is felajánlotta nekünk az együttzenélés lehetőségét, ők voltak a Szabad Európa Rádió, akiknek két tagját volt szerencsém megismerni a nyáron, mikor elvittem őket anyám kocsijával és a friss jogsimmal a Boráros térig a csepeli Fiúk a Pál Utcából koncert után. Utána pár hónapig még emlegették a piros lámpán áthajtós manővereimet.
Szóval október valahanyadikán felléptünk az új felállással a Stoczek utcai kollégiumban, a Szabad Európa Rádió előtt. A fellépés sikeréről álljon itt P.Howard, alias Pruzsi barátunk nagyvonalakban idézett visszaemlékezése: „Annyit hallottam rólatok a neten, meg ismertem a demót is, gondoltam elmegyek megnézni titeket koncerten. De a koncert közepén volt egy olyan érzésem, hogy esetleg nem várom meg a végét...”. Mint a jövőből visszatekintő pártatlan és kívülálló narrátor elmondhatom, hogy a rutintalanság és a rendszeres gyakorlás hiánya keserítette meg elsősorban a színpadon töltött perceinket. Hangsúlyozom, elsősorban. De ez volt az első fővárosi és nem ismerősök, helybéliek előtti fellépésünk. Mindent el kell kezdeni valahogy. És mi elkezdtük.
A második ilyen megmérettetés 2005. január 1-én jött el, amikor a Kaukázus előtt zenéltünk a Dinamó című helyen a Tűzoltó utcában. Álljon itt egy újabb visszaemlékezés a Kaukázus gitárosától: „Ahogy néztelek benneteket, láttam, hogy szar, szar, de ennek ellenére valami mégis jó volt benne...” (Körülbelüli idézés megintcsak).
Ahogy azt a pártatlan olvasóközönségem is láthatja, valamilyen fejlődési tendenciát azért mégis mutatott a produkció. 2005 telén, tavaszán aztán újabb és újabb fellépések következtek, jobbára nagyobb/régibb zenekarok elé kéredzkedtünk be előzenélni, így elmondhatjuk, hogy a főváros majd minden kisebbfajta zenés-mulatozós klubjában játszottunk... És egyre jobban játszottunk, mármint az előzményekhez képest biztosan, és egy-két dologra külön ráfeküdtünk a próbákon. De kezdtek kiütközni azok az akadályok, amiken nem tudtunk a próbák során túljutni. Dani, a dobosunk csak hobbiból zenélt, és bármennyire is értetlenül álltunk a dolog előtt, de nem is állt szándékában híres rakenroll dobossá válni, vagy legalább kis ideig erre törekedni. Másik Dani, a szólógitárosunk a tempóérzékével vívott gyakori és elkeseredett csatákat. Súg, vagyis én, még mindig nem tanultam meg rendesen gitározni, dacára annak, hogy ebben az időben nagy lelkesedéssel látogattam gitártanárom óráit, de ekkor már sejtettem, hogy nagy valószínűséggel sosem fogok már a szólisztikus feladatokhoz megfelelően felnőni. Még Karva állt legstabilabban a hírnév felé vezető úton, mivel a tizenvalahány éves hegedülés után bizonyosfajta hangszeres kreativitás kezdett el nőni benne. Igazából fogalmunk sem volt, hogy miért nem működik a zenénk, hiszen ekkor még nem hallottunk senkitől a tempóról, metronómról, stabil dob és basszus alapról és efféle rocktörténeti alappillérekről. Csak tapogatóztunk a sötétben, próbáltunk egyre többet próbálni (volt hogy heti hat alkalommal is), de ennek ellenére az egésznek olyan érzete volt, mintha egy kockát próbáltunk volna meg görgetni.
Ekkor dobta be a törülközőt szerény személyem, azaz Súg, a jellemóriás, mondván, hogy ez így nem mehet tovább, ebben a felállásban, és ha ez mégis így megy tovább, akkor én ezennel kilépek a zenekarból. Karva ekkor jogosan úgy érezte, hogy cserbenhagytam őt. És... itt nehéz percek következtek, és leginkább nehéz érzések, hiszen egész végig mind a ketten a zenekart tartottuk szinte a legfontosabb dolognak az életünkben, és akkor most ezt mégis hogy... Aztán kiderült, hogy én valójában a Karvával szívesen folytatom a dolgot, csak nem így, ebben a felállásban... Úgyhogy elkezdődött az a folyamat, amelynek során először lett még egy gitáros a csapatban, a Máté, majd eztán a dobos Dani és a gitáros Dani (ahogy mondani szokás közös megegyezéssel) távoztak a csapatból, és akkor ott volt a nyár, 2005 nyara, és ott álltunk egy szál dobos nélkül. De én úgy érzem, hogy ez a történet már egy másik fejezetbe kívánkozik.
Szóval miközben én a felsőoktatásból ugye végképp kilépvén a való élet kapujába, illetve akkor már egy ideje ott tobzódtam, és próbáltam ártatlanul pislogó boci-szemeimet idejében lesunyni, mikor jött egy-egy hirtelen pofon (átvitt értelemben persze) és miközben Karva a felsőoktatás útvesztőiben még egy szakot magára vállalt, csak hogy ráérő idejében se unatkozzon és miközben 2005 nyara volt és ugye éppen nem volt dobosunk...
Történt, hogy Máté fiúnk, a tehetséges és szemtelen fiatal szólógitárosunknak eszébe jutott, hogy legjobb haverja dobol, ráadásul elég jól és már jó ideje. Nosza, fel is vettük a kapcsolatot a Peti sráccal, merthogy így hívták a Máté cimboráját, aki hasonlóan fiatal volt, hasonlóan tehetséges és versenyszerűen sportolt ráadásul. Ennek köszönhetően Peti azt mondta, hogy oké, zenél velünk, de neki első a sportkarrierje. Mi erre rábólintottunk, hogy nem baj, így is jó lesz. Kiderült, hogy a Petinek van egy elfekvő dobszerkója, amely valahol egy, a Vágóhídon lévő próbateremben fekszik el.
Ebből jött az isteni szikra, ha mi lenne, ha mi is a Vágóhídon bérelnénk próbatermet? Az ex- trombitásunk pincéjéből már rég el kellett költöznünk, és Karváék pincéjében próbáltunk, de ezt a szomszédok nem nézték mindig jó szemmel - sőt, jó kapanyéllel sem, egyszer ugyanis az egyik szomszédbácsi ezzel verte a falat, hogy hagyjuk már abba - egyszóval nem nagyon volt hol próbálnunk. El is caflattam a Vágóhídra, ahol nem a szag, hanem a hang után mentem, és így sikeresen be is nyitottam egy zenekar próbájára. Ők elmondták, hogy a főmérnök urat keressem, mert ő vele kell beszélni ilyen ügyben. Másnap Karvával elmentünk a főmérnök úrhoz és sikerült is elcsípnünk egy 20 négyzetméteres helyiséget, amit kibérelhettünk. A sikeres próbaterem-szerzési akciót meg is ünnepeltük Karvával, vettünk egy-egy üveg sört a közeli György csemegében, leültünk a Művészetek palotája lépcsőire és nagyon-nagyon boldognak és elégedettnek éreztük magunkat.
Másnap már kissé alábbhagyott a boldogság, mikor kiderült, hogy a helyiségben egyelőre nem lehet próbálni, mert minden egyes dobütést hat másik követ, olyannyira visszhangzik a szoba. Úgyhogy kaszára, kapára fogtunk, mint egyszeri paraszt szent boldogasszony napján és megpróbáltunk szerezni valamiféle szerves vagy szervetlen anyagot, amivel bevonhatjuk legalább a falak felét. Ex-trombitásunk mamája adott kölcsön némi padlószőnyeg maradvány-darabokat, úgyhogy öcsémmel elhoztuk apám ütvefúróját meg csavarbehajtóját és nekiláttunk a mókának.
Azaz HOW TO HOMEMAKE HANGSZIGETELÉS. Nagyon izgalmas volt a plafon alatt 14 centivel az egyik falra végig szegélylécet csavarozni, majd mindezt elismételni kétszer, másfél méterrel lejjebb. Aztán ezekre szépen rácsavaroztuk a padlószőnyegeket, legalábbis fent, ahol a nehézkedés legjobban hatott rájuk, lent pedig ipari tűzőgéppel patentoltuk rá a falra az anyagot. A bejárattal szemközti fal jó részét egy ablak tette ki, annak a függönytartó sínére felcsipeszeltük anyámék 70-es években dízájnolt csehszlovák hálózsákját. A másik fal alsó kétharmadát pedig jó kis ronda műanyag lambéria takarta, ami véleményünk szerint kellőképpen töri a hanghullámokat, így oda nem raktunk semmit, csak néhány hungarocell alapú formapréselt csomagolóanyagot, illetőleg a dob mögé a sarokba poliproplén lépéshang-csökkentő szigetelőfólia-csíkokat.
A végeredmény önmagáért beszélt. Iszonyú randa volt. De végre teljes gőzzel lehetett próbálni a szent fejlődés érdekében. Szeptember elején egyik szülőfalunkban, Szigetszentmiklóson megrendezésre került ez a Roxiget nevű tehetségkutatós fesztivál, és arra készültünk szent révületben. Emlékszem, akkor már a zenekar kezdett egész fogyaszthatóan szólni. Elküldtük a versenypályaművet (vagyis a nyulas demót) a zsűrinek, amiben csupa ismerős arc ült: Lecsó, PappErnő, Zelenák Tibi, stb. Valamiért bennünket beválasztottak a döntőbe jutott 5 zenekar közé, vagyis egy jeles szeptemberi napon élőben mutatkozhattunk be a Kék-tó Szabadidőpark színpadán, a jeles zsűri asztala előtt kb. 20 méterre. Mind mondottam, ekkoriban már kezdtünk egész normálisan szólni, ennek köszönhetően az öt döntős közül az ötödik helyet sikerült megcsípnünk. Különdíjként megkaptuk a legjobb énekes díját, ami egy nagy értékű mikrofon volt.
Egyszóval végre kezdtek volna jól haladni a dolgok, megjöttek az első visszajelzések is, ekkoriban kezdtem el az első komolyabb számokat is írni, csak úgy gyöngyözött az ihlet. Na de közbejött az a jelenség, ami a fiatal, tehetséges, ámde szemtelen ifjak sajátságosságából fakad egyrészről, másrészről a csak hobbiból-zenélés sajátosságaiból fakad másrészről, hogy a szeptember elejei események után kezdtek lelassulni a dolgok, egyre ritkábban lehetett a srácokat összetrombitálni próbálni, satöbbi, satöbbi. Egy szép ámde kissé már az őszt idéző napon aztán leültünk a srácokkal a Vágóhíd mellett lévő sörözőben és végülis Karva közölte, hogy nekünk ennyi nem elég, és akkor talán folytassuk külön utakon a jövőben. A srácok mondták, hogy jó, de különösebbenn őket sem lepte meg a dolog, így a zenekar élete végérvényesen egy újabb szakasz kezdetéhez ért. Vagyis ismét egy ismerős dologba vágtunk bele, a dobos-keresésbe. Bizony, ekkor már kezdtük mi is sejteni a nagy igazságot: aki zenekarral akar játszani, készüljön fel rá, hogy bizonyos időnként újra és újra elölről kell kezdenie az egészet. Megint csak én meg a Karva képeztük a zenekart, de eszünkbe se jutott, hogy ez akár veszélyes is lehetne, vagy hogy ne találnánk megint újabb tagokat, annyira hittünk a projektben, meg a hamarosan bekövetkező országos, majd világsikerben, meg még a ki tudja miben, hogy szinte adottnak is tekintettük mindezeket, realitásként éltek ezek bennünk, amelyek ott várnak ránk valahol a közeli jövőben és nekünk csak el kell odáig jutni. Ja, és persze ezt azóta is így gondoljuk.
"A Pesti Estben, néhány elszánt ember, dobost keres és hirdetést" - idézhetném a slágert, ha emlékeznék rá, hogy adtunk-e fel hirdetést, vagy sem. De nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a volt Dani gitárosunk zenekarának a dobosának a dobtanárját, a Milánt megkérdeztem, hogy tudna-e ajánlani valakit, és arra is emlékszem, amikor egyszer egy bizonyos Koltavári László felhívott, hogy ő a Milán legnagyobb országos cimborája, meg kollégája, együtt zenélnek a honvéd-zenekarban, meg egy ütőegyütesben is, meg hogy 15 éve dobol, és hogy ő jelentkezne a zenekarunkba. Úgyhogy meg is beszéltünk egy hármas találkozót a Kálvin téri aluljáróban lévő retró-kricsmiben. Na, de ez már egy újabb fejezet.
(c) 2004-2015 Manőkken Proletárz